Csáky, az MKP „súlyosbító körülménye”?

Belátható ugyanis, az MKP elnökének 2007 óta szinte semmi nem sikerült. Kivéve, hogy a Felvidék varázslója, Duray Miklós hathatós segítségével legyőzte, azaz kibillentette a pártelnöki székből régi elvtársát, egyszersmind „ősi” riválisát, Bugár Bélát.

Történt mindez enyhén szólva is vitatható módszerekkel, a Csáky által oly előszeretettel ragozott közéleti elegancia totális mellőzése közepette. Ennek a gátlástalan parasztvakításnak lett aztán a következménye a pártszakadás. Ami, ugye bárhol a világon elsősorban pártelnöki bűnnek számít. Hiszen egy pártelnök kizárólag akkor képes ütőképes csapatként szinten tartani egy pártot, ha képes annak egységét legalább alapszinten megőrizni.

Hogy Csáky erre nem volt képes, annak kézzelfogható bizonyítéka, immár nem csupán többségi, szlovák politikai ellenfeleivel kell megküzdenie a választók bizalmáért, hanem Híddal is. Amelynek projektje, kár vitatni, legalább oly mértékben nem jöhetett volna létre nélküle, mint Bugár nélkül. És tök mindegy, mi lesz a következmény, bejut-e, vagy sem valamelyik párt a parlamentbe…!

Csáky saját pártján kívüli tevékenysége sem volt azonban diadalmenet egyáltalán, Sőt! Mivel görcsösen bizonyítani szerette volna emberi és politikusi rátermettségét, ezen belül feltétlen és áldozatkész nemzeti elkötelezettségét, folyamatosan olyan „magyarságtémákat“ tematizált, amelyek eleve magukban hordozzák a sajnos egyébként is meglehetősen hungarofóbra hangolt szlovák politikai osztály gyanakvását, ellenszenvét. Egyértelműen nem csupán a szlovákiai magyar politikusokkal, de en bloc a szlovákiai magyarokkal szemben. Tette mindezt ráadásul ad hoc alapon, a parlamentáris demokráciákban elengedhetetlenül szükséges szövetségi stratégia híján. Vagyis eleve vesztésre álló, öncélúan virtuskodó politikai útonállóként, magyarosabban, betyárként. Igen ám, csakhogy a betyárok sorsa eleve meg van írva, teljesen függetlenül attól, hogy szándékaik nemesek-e, avagy alantasak…

Nehogy ám az jöjjön le itt mindebből, hogy bármilyen politikusnak, kivált, ha kisebbségiről van szó, feltétlenül meghunyászkodónak, a végtelenségig szervilis lúzernek kell lennie. Egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy a felkészült, felelős politikus sokkal inkább egy minden hájjal megkent futballedzőre hajaz, mintsem a csapata ellenfelét meg a bírókat okkal-ok nélkül alpári módon fikázó elvakult drukkerre. Akinek semmi se drága, csak győzzön a saját csapata. Akár a játék írott és íratlan szabályait áthágva, de akkor is, ha az gyengébb játékerőt képvisel…

Az efféle magatartás persze eleve hazugságra épül. Vagyis az önámításra, ami a hazugság legkártékonyabb rokona.

Aligha tagadható, Csáky Pálnak sem a hazugságokért, sem pedig az önámító, sőt öntömjénező fabulákért nem kellett ez idáig a szomszédba mennie. Hiszen többször rajta lett kapva, nemde …?!
Nyilván ezért dönthettek hát úgy az MKP kampányfelelősei, hogy kontraproduktív gesztus lenne Csáky Pált az MKP védjegyeként piacra dobni.

Nem különösebb tragédia ez egyébként, hiszen számtalanszor előfordul ilyesmi, ha a marketing-előrejelzések veszélyt sejtetnek egy-egy párt számára.

Lásd, Miroslav Topolánek bukását, akit, mivel szalonképtelen kijelentésekre ragadtatta magát, súlyosbító körülménye lett pártjának – többek között lezsidózta egyik politikai ellenfelét, a jelenlegi cseh miniszterelnököt –, úgy vágtak ki kollégái az ODS listájáról, mint a ludat fosni. De akár felhozható Mikuláš Dzurinda, az SDKÚ-DS elnökének esete saját pártjával és önmagával… Bár foltos előéletéből – igaz, egyik legádázabb ellenfele, Robert Fico segítségével – maga vonta le a konzekvenciát. Ő sem csupán pártjának óriásplakátjairól hiányzik majd a kampányban, hanem annak választási listájáról is. Aztán meglátjuk majd, honnét még…