Mit tanulhattunk volna Lech Kaczynskitól?
A katasztrófa előtt Lech Kaczysnki éles belpolitikai harcok főszereplője volt, éspedig a vesztes oldalon. Az idén esedékes elnökválasztást biztosan nem nyerte volna meg. Amikor 2005-ben a mai, nagyon népszerű miniszterelnök, a liberális konzervatív Donald Tusk volt az ellenfele, a második fordulóban – kis részvételi arány mellett – 54 százalékkal győzött. Támogatói hátteréről sokat elmond, hogy pártja, a nemzeti konzervatív Törvény és Igazságosság (PiS) nem sokkal később csak két botránypárttal tudott kormánykoalíciót alkotni, s ez a szövetség is csupán két évig bírta. A lengyelek – főleg a fiatalabbak, a jobban képzettek – felszabadulásnak érezték távozásukat.
Maga Lech Kaczynski, amennyire csak lehetett, kihasználta szimbolikus hatalmát. Alantas módszerrel – ügynökvád és összeesküvés-elmélet bevetésével – törlesztett régi bálványának, Lech Walesának, akivel még 1993-ban személyes okokból összekülönbözött. Ragaszkodott hozzá, hogy önállóan, a kormánytól függetlenül folytasson külpolitikát, mindennemű diplomáciai érzék és tapasztalat nélkül – hagyományosan radikális orosz- és fóbiával határos németellenessége aztán sok gondot okozott a Tusk-kormánynak. Tapintatlanság kimondani, de kell: a katasztrófára nem került volna sor, ha nincs külön elnöki megemlékezés Katynban, a két miniszterelnök, Tusk és Putyin megemlékezése után.
És mégis: ellenfelei is elismerik, hogy nagy hazafi és következetes ember volt. Nem, nem a „kemény”, „határozott” külpolitikai fellépésével, amit a térség populista vezetőinek hívei oly sokra becsülnek és példának állítanak. Hanem olyasmivel, amire ezek a vezetők nem adnak példát. Nevezhetjük akár nacionalistának is, de a nemzeti mítosznál többre tartotta az igazságot.
2001-ben Jan Tomasz Gross amerikai-lengyel-zsidó történész könyvet publikált a jedwabnei pogromról. Az 1939 és 41 között szovjet megszállás alatt lévő faluban, miután a németek a Szovjetunió megtámadása után elfoglalták, a helyi lengyel lakosok 340 zsidót öltek meg, többségüket – nőket, gyerekeket is – bezárták egy csűrbe, és elevenen elégették. Hogy mennyire a németek ösztönzésére, arról máig folynak a viták. A lengyel nemzeti öntudatnak alapvető része a második világháborús hősies áldozat és a nemzetet ért mérhetetlen igazságtalanság emléke. Az az állítás, hogy lengyelek is elkövethettek súlyos bűnöket, sokáig szentségtörésnek számított. Lech Kaczynski mint igazságügy-miniszter (egyben főállamügyész) rendelte el az exhumálást, a kormány részéről ő felügyelte a tények feltárását. Nagy része volt abban, hogy sikerült az áttörés, a lengyelek elfogadták, hogy ártatlan áldozati szerepük nem mindig felelt meg a valóságnak. Lech Kaczynki szoros kapcsolatokat ápolt Izraellel és a megmaradt lengyelországi zsidó közösséggel, meg is kapta a „zsidóbérenc” jelzőt a „radikális” katolikus Radio Maryjától, amely egyébként lelkesen támogatta a PiS vezette koalíciós kormányt. Amikor 2008-ban megjelent Gross újabb könyve a háború elleni zsidóellenes atrocitásokról, Kaczynski elnöknek is fontos szerepe volt abban, hogy a szélsőséges nacionalisták támadásaiból nem lett büntető eljárás. Pedig – állítólag – éppen azért hozták meg testvérének miniszterelnöksége alatt a nemzetgyalázásról szóló törvényt, hogy Gross-szal vagy hasonló leleplezőkkel leszámolhassanak,
Tagadhatatlanul Lech Kaczynski kezdeményezésére kezdte az eredetileg állambiztonsági ügyekkel – például a Walesáéval – foglalkozó Nemzeti Emlékezet Intézete azt a témát kutatni, amiről a lengyelek még talán ennél is kevésbé vettek tudomást. Amikor Lengyelország 1945-ben megkapta Németország addigi keleti területeit, a német lakosság vagy elmenekült, vagy elüldözték. Szczecinben, a német Stettinben 1945 végén is mintegy negyven német civilt – köztük nőket, gyerekeket – gyötörtek, kínoztak, aztán megölték és sietve elföldelték őket. Kaczynskit ez az ügy foglalkoztatta halála előtt, és álláspontja egyértelmű volt: ha így történt, be kell vallani, el kell rendezni a nemzeti lelkiismeretben.
Olcsó lenne az összehasonlítás más országok sérelmi politikát folytató, a sebzett ártatlanság pózából keménykedő nacionalista politikusaival. Tanulhatnának. Ilyen hazafiság is van.
Köszönöm Tischler Jánosnak (1956-os Intézet) a cikk megírásához nyújtott segítséget.
