Határon és kultúrán túl

A továbbiakban az utóbbi években Egernek hazudott Déváról és a folytatás lehetőségeiről lesz szó.
Az MKP választási kudarca jó alkalom nemcsak a szlovákiai magyar, hanem egyáltalán a határon túli magyar kultúra helyzetének és támogatásának átgondolására. Mindenekelőtt arra, hogy a szakmai problémák, amennyire lehet, mentesüljenek a (helyi) politika befolyásától.

A magyar kormányok hagyományosan vakok a határon túli közösségek rétegzettségére, és ez erősíti a káros tendenciákat ezekben a kultúrákban. Ráadásul olyan területről van szó, mely identitásuk megképződése miatt fokozottan fontos a határon túli magyaroknak, akár a nemzetrész megőrzése, akár a kulturális termékekhez való általános jog felől közelítjük meg a kérdést. Az a szokás, hogy a magyar kormány általában egyetlen politikai pártot tekint az adott határon túli közösség legitim képviselőjének, többféle bajt is okoz, s ezek jól láthatók a szlovákiai magyarok példáján.

A magyar államkasszából évente több százmillió forint érkezik Szlovákiába kulturális támogatásként, hogy aztán különböző, MKP uralta csatornákon keresztül eljusson rendeltetési helyére. A végeredmény azonban lehangoló. Furcsa módon a támogatás az igényes kulturális életet tekintve szinte láthatatlanul tűnik el, persze a könyvviteli szabályokat betartva, ahogy arra Duray Miklós utalt egy vita során. Pár kivételt leszámítva a színvonalas kulturális termékek - s az utóbbi években ez még inkább jellemző - többnyire más, az „imán és könnyön" alapuló rendszeren kívüli forrásokra támaszkodva jelennek meg (utóbbiakra példák az NKA, a szlovák kultuszminisztérium vagy az EU kulturális programjai).

A szlovákiai magyar sajtóban mostanában többször szóba került annak a tarthatatlansága, hogy nem szakmai döntések születnek a források elosztásakor, és a megítélt összegek elköltésével kapcsolatban is komoly gondok vannak. A legkirívóbb példák arra, hogy a kulturális támogatásokat pártérdeknek rendelik alá: A Szülőföld Alap különböző kollégiumainál egyszemélyes, természetesen az MKP által delegált kuratórium határoz évi száztíz-százhúsz millió forintról, s az évi tízmillió forinttal járó, nyolc, ún. „nemzet intézménye" címről is egyetlen ember, a leköszönő pártelnök, Csáky Pál döntött. A Szövetség a Közös Célokért nevű, az MKP és hozzá köthető szervezetek által létrehozott intézmény évi hatvan-hetvenmillió forint felett rendelkezik.

Az ilyen, kölcsönös függőségen alapuló urambátyám rendszer eredménye a szakmai szempontok háttérbe szorulása és a rossz értelemben vett hagyományőrzés térnyerése. Ha az irodalomból veszünk egy megvilágító példát: ilyen körülmények közt a népies stílus és a bokorrím már költővé teszi az embert. Vagyis a kultúra ilyenfajta provinciális értése és értelmezése a dilettantizmust legitimálja, juttatja döntéshozó szerepbe. A kisebbségi kultúráknak letagadhatatlanul jogos és fontos célja a hagyományőrzés, ugyanakkor nem merülhet ki csupán ebben; a magaskultúra bemutatására és létrehozására hasonlóképpen szükség van. A néhány kivételtől eltekintve dilettáns kötetek kiadásában, áttörésre képtelen színjátszásban, falunapokban-haknikban megmutatkozó MKP-féle szlovákiai magyar kultúra sok tekintetben nem versenyképes, nem tud megfelelni a kihívásoknak, a fiatalokat pedig képtelen a kellő mértékben megszólítani. Közvetve tehát az asszimilációt segíti elő, a másik oldalról pedig a kulturális értékekhez való jog sérül.

A szlovákiai választások eredményéből témánkra nézve legalább két következtetés vonható le: egyfelől végleg bebizonyosodott, hogy az MKP korántsem tekinthető a szlovákiai magyarság egyetlen legitim képviselőjének, már csak a Híd pártra leadott több „magyar szavazat" miatt sem. Másfelől: az a kultúrafelfogás, illetve intézményrendszer is megingott, amely szorosan összenőtt ezzel a párttal.

Megoldás talán egy olyan kuratórium létrehozása lenne, amely figyelembe venné az adott határon túli magyar közösség rétegzettségét, a politika közvetlen hatásától mentesen. Ehhez azonban a magyar kormány és a helyi politikai képviselet akarata is szükséges. Aggasztó azonban, ahogy  a történet szereplői közül kettő a fennálló helyzethez viszonyul. Az egyik oldalon Auxt Ferenc MKP-s politikust idézhetjük: „...mint vesztes pártra, amely nem került be a parlamentbe, nehéz évek várnak ránk. [...] hogy fennmaradjunk, szükség lesz a Fidesz segítségére is. Remélem, hogy ennyire nem lesznek hálátlanok."

A másik oldalon pedig Semjén Zsoltnak a Híd párt magyarságát érintő „színvallatási" kísérletei említhetők, illetve a Hídnak a Magyar Állandó Értekezletre való meghívásával folytatott játéka. És persze az a fentiek ismeretében cinikus válasza is, melyet a testület pénzosztó szerepét firtató kérdésre adott a Magyar Televízióban: a MÁÉRT politikai egyeztető fórum, amely egyetlen forintról sem dönt, pályázni különböző támogatásokra a Szülőföld Alapnál lehet, azt pedig bárki megteheti. A kör bezárul.

Az írás az Élet és Irodalom július 2-i számában jelent meg.