Sokat tanul, mindent felejt

Széky János | 2010. július 9. - 18:00 | Vélemény
Vajon még hány vicces történet kell ahhoz, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök politikai zsenialitásába vetett hitet eloszlassa? A kitartó hívek számára nyilván nincs felső határérték, de ami az ingadozókat és az ellenfeleket illeti, a Nemzeti együttműködés nyilatkozatának kifüggesztéséről kiadott kormányrendelet bámulatos hatást ért el: teljes egységbe forrasztotta azokat, akik máskülönben egy kanál vízben megfojtanák, leköpnék, kiröhögnék egymást, Gyurcsánytól az ifjúmenő újságírókon át a Jobbikig. És a közös célpont most nem Orbán mint démonian furmányos manipulátor, hanem Orbán mint jópofán idétlen mulattató. Nem Lucifer vagy Azazel, hanem Kemény Henrik piros-fekete ördöge, kinek fejét Vitéz László a nagymamucikája palacsintasütőjével kopigtatja.

Számomra egyébként rejtelem, hogy miért éppen ez a szerény jogszabály nyitotta ki a humorcsapot, hiszen volt és lesz még bőven hasonló szándéktalan poén. Azt sem értem – biztos bennem van a hiba –, hogy miért éppen ez emlékezteti az MSZP-t Horthy, Rákosi és Ceausescu módszereire, az LMP-t „a XX. századi történelem legrosszabb korszakaira” (csakugyan? 1944-re? 1949-53-ra? 1957-58-ra?),  a Jobbikot meg arra, hogy  „Lenin, Sztálin, Rákosi és Kádár arcképei mellett hirdettek hasonló dokumentumokat”. Talán mert az ötvenszer hetven centis, nemzetiszínű keretbe nyomott szöveg tartalmától függetlenül annyira ütős vizuálisan, hogy azt még a fogalmi gondolkodásra nemigen hajlamos és történelmileg nem túl művelt magyar átlagpolitikus is tudja hova tenni.

Illetve mégse tudja. Egy nyilvánvaló hülyeség kiragasztása nem kerül emberéletekbe. A történelem legrosszabb korszakaiban olyanokat írtak a falragaszokra, hogy „felkoncoltatik”. Ha a B2-es méretű tacepaók kifüggesztése a felháborodók szerint az állami intézmények függetlenségét korlátozó legdurvább aktus 1990 óta, akkor kérdés, hogy hol éltek a múlt péntekig. És persze Kádár képe mellett nem függtek hasonló dokumentumok, mert a magyar közintézményekben az első titkár képe nem lógott a falon. Aki ezt feltételezi avagy képzeli az előző rendszerről, az nem érti az előző rendszer lényegét, tehát a mostaniét sem.

Az uralkodó mítosz szerint a Kádár-rezsim 1956 ellenében határozta meg magát, de ez nem igaz: egy tabuhoz, egy elfojtott traumához, egy elhallgatott igazsághoz viszonyítva nem lehetséges önmeghatározás, legitimáció meg végképp nem. A Kádár-rendszer önértelmezésének és önlegitimálásának alapja az volt, hogy már egészen más, mint a Rákosi-rendszer volt, éspedig sokkal jobb. És a nép elég nagy része, beleértve a középosztályt és az értelmiséget, a hatvanas évektől így is érezte, ez van.
Mármost a Rákosi-korszak rövid elnevezése „személyi kultusz” volt akkoriban, és Kádárról sok rosszat lehet mondani, de a személyi kultusztól irtózott. Máshol a pártvezető köztársasági elnöknek is megtette magát, hogy valami pofája legyen a dolognak, és ilyen alapon díszelgett a képe a közhivatalokban; Kádár a regnálása harminckét évéből összesen hat évig volt „a Minisztertanács elnöke”, különben mint „az Elnöki Tanács tagja” szerepelt az államközi érintkezésben, némi fejtörést okozva a protokollosainak.

Amellett – és ez is köztudomású, legalábbis azok között, akik már nyitott szemmel éltek akkoriban – a „pártdokumentumok hirdetése” a politikai tömegszervezetek (MSZMP, KISZ) taggyűléseire korlátozódott a munkahelyeken. A kádárizmus sajátos és sajnálatos sikerének egyik titka éppen az volt, hogy az embereket (igen, azokat a bizonyos Zembereket), ha csak lehetett, békén hagyta az  ideológiával. A Zember reggel bement dolgozni, verte a vasat, nagyobb állami ünnepeken esetleg kénytelen volt meghallgatni az igazgató vagy a vállalati párttitkár beszédét – egyik fülén be, másikon ki –, aztán ment haza, vagy még inkább fusizni. És ráhagyták. Nem voltak Szabad Nép-félórák, éberségi kampányok, önkritikai szeánszok, kötelező hűségnyilatkozatok nyakra-főre. Nem kellett párthatározatokat olvasni a bíróság folyosóján.

Békesi László többszörös volt pénzügyminiszter arra a hivatkozásra, hogy Orbán rendkívüli módon képes ráérezni a magyarok vágyaira, és most konszolidációra vágynak, így felelt egy interjúban: „Én tudnék mondani egy embert, aki erre ötven évvel ezelőtt érzett rá, és remekül csinálta. Úgy hívták, hogy Kádár János. Nála jobban arra ember nem érzett rá, hogy mit akar a tömeg. »Maguk csak ne hülyítsék a népet – mondta például egy alkalommal –, elég, ha száz ember idegeskedik, ne idegeskedjen tízmillió. Elég a laposkúszásból, nekünk gyarapodni, növekedni kell.«… Úgyhogy Orbán Viktort sajnos Kádár elvtárs megelőzte, és őt ebben a szerepben nem lehet felülmúlni.”
Már csak azért sem, mert ha Orbán – nyilván önkéntelenül – imitálja is a Zemberek jóságos atyjaként tetszelgő Kádárt, nem tanulta meg tőle sem azt, hogy látványosan óvakodjék a hatalom látványos fitogtatásától, sem pedig a békén hagyás trükkjét.