Kultúrkeserves

Széky János | 2010. július 15. - 08:33 | Vélemény
Gyönyörű történetet mesél el Krasztev Péter, a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetének most leköszönő igazgatója a Paraméteren: „Konkrétan Csáky Pál ment be a magyarországi miniszterelnöki hivatalba, és addig verte az asztalt, amíg le nem vették a Védcölöp Alapítványt a nemzeti intézmények listájáról.” A Palisády/Védcölöp Alapítvány a szlovák–magyar társadalmi és kulturális együttműködést akarta élénkíteni, különös tekintettel a fiatalokra, és ez sikerült is. Az alapítvány elnöke Rudolf Chmel. Csáky azzal érvelt, hogy „a szakmai kuratórium tagjai, és közvetve az intézet munkatársai is Fico baráti köréből kerültek ki”.

(Az érvelés alapja nyilván nem más, mint hogy az egyik tag, Hushegyi Gábor Pavol Paška tanácsadója volt. Így kerül minden érintett, beleértve Krasztev Pétert, Fico baráti körébe. Ilyen alapon Duray Miklós, a szófukar parlamenter is ott van, hiszen 2006-ban ő is kész lett volna koalíciózni Ficóval.)

Azt hinné az ember, hogy tiszta a kép: Krasztevet és szlovák fiatalokkal barátkozó körét a nemzetáruló balliberálisok futtatják, másnak nem jutna eszébe olyan merénylet, mint hogy száz magyar és száz szlovák képzőművész részvételével rendezzen kiállítást. De nem. Mint az Új Szónak elmondja: „Hiába próbáltam elmagyarázni a Hiller nevű miniszternek, hogy mi itt nagyon fontos dolgot csinálunk, és neki is dicsőséget hozna, ha ebbe beszállna valamilyen módon, ez az ember egyszerűen keresztülnézett rajtam.” Ő az a Hiller, akinek a minisztériuma az év elején ismeretlen okból nem utalta át a Magyar Alkotóművészek Egyesületének a más jövedelemforrással nem bíró öreg festők nyugdíját, viszont búcsúzóul hozzávágott pár milliót a mérsékelten sikeres vicclaphoz és az életművész exminiszter-színműíróhoz.

Csáky és Hiller, micsoda összhang. Az egyik jobboldalinak és nemzetinek, a másik baloldalinak és liberálisnak tudja magát, de mindkettő, így vagy úgy, kultúraellenes. Az egyik szerint a kultúra lényegében a hagyomány őrzése, a másik szerint kultúra az, amit a Kádár-korban kellemesen lébecoló, majd a szociálliberális kormányokhoz eredményesen törleszkedő iparosok művelnek. Az egyik keserűen összeszorítja száját, és nagyítóval keresi a nemzetárulás jeleit, más szempontja nincs. A másik nem tud elszakadni a megszokott öregedő celebektől, és úgy véli, addig jó a magyar kultúrának, amíg ők kapnak pénzt, posztot, publicitást. Aztán jönnek a kiszámíthatatlan gonoszok.

„Fiatal embernek még nedves az agya” – mondta egyszer dicsérően hatvanas főnököm, és nem az agyvízre gondolt, hanem arra, hogy a jó dolgok nem a hagyomány minőséggel nem törődő védelméből, nem a gonosz kereséséből és egzorcizálásából, nem a régi haverok kötelességszerű pátyolgatásából lesznek, hanem nyitottságból és alkotásból. És arra főleg olyan emberek képesek, akik nem feltétlenül életkoruk szerint fiatalok, de olyanok, akinek a gondolkodása még nem szikkadt ki. Így van a kultúrában is meg a politikában is.

Krasztevnek elégtételt jelentett a Híd győzelme. Aztán hazajön. Budapestről nézve, minden illúzión   túl, ez a fő különbség: itt a kiszikkadt agyú lelki öregek reménytelenül unalmas kiszámíthatósága húsztól százig, ott minden bajjal és őrülttel együtt a nyitottság és a kreativitás. Nedv.