Giccsmagyarok

A pulthoz lépve különös érzés fog el – szemügyre véve a feliratokat, bizonytalanság lesz úrrá rajtam, vajon megszólalhatok-e magyarul, anélkül, hogy rosszalló pillantásokat kapnék válaszul. A hűtő oldalára ragasztott árjegyzéken egyetlen magyar szót sem találok (talán, ha árulnának vilmoskörtét, de az éppen hiányzik a repertoárból), a többi felirat pedig (mint pl. a szálankénti dohányeladás vagy a fiatalkorúak alkoholfogyasztásának tilalmát hirdető) szintén szigorúan egynyelvű (értsd: államnyelvű). A kedves csaposlány magyarul szólít meg, de valahogy mégsem hagy bennem alább a csodálkozás, mért nem találok egyetlen magyar szót sem leírva, ha szóban magyarul kommunikálunk? Mert a kimondott nem számít – az úgyis elszáll?

Már kezemben a sörrel fordítok hátat a pultnak, amikor az igazi meglepetés ér. A szemben lévő fal tele van irredenta-nacionalista ereklyékkel. Valahogy az sem tűnik számomra természetesnek, hogy a Szózat szövege függjön egy eldugott füstös kiskocsmában, de a soviniszta nagymagyar hiszekegy, a hatalmas Nagymagyarország-térképek meg a hasonló „ínyencfalatok” – éppen csak egy Horthy-arckép hiányzik, vagy éppen az elhíresült Orbán-féle Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat – aztán végképp sokkolóan hatnak. És én még attól féltem, ha megszólalok magyarul, ferdén néznek majd rám. Nos, félelmem talán nem is volt alaptalan: nyugodtabb lehettem volna, ha a himnusz dallamára éneklem el a rendelésemet. Ez a hely ugyanis maga a megtestesült irracionalizmus – magyarkodunk a hátsó falon, a pultnál viszont félünk élni még a meglévő jogainkkal is (vagy csak túlságosan tudatlanok és/vagy lusták vagyunk?). Pedig micsoda dicshimnuszokat zengnek helyenként a legendás határon túli magyarokról, akik nap mint nap vért izzadva küzdenek meg magyarságukért. Ugyammá’. Ez itt csak unalmas, fáradt dac és hebegő pátosz, semmi köze az igazi elhivatottsághoz. Mondanunk sem kell: ez így a hiteltelenség csimborasszója.

Még ezek a nem kifejezetten a kisebbségekkel szembeni eleganciájukról híres szlovák törvények is megengedik, hogy a nyilvános feliratokat többnyelvűen helyezzék ki, sőt, az egyik hatályos jogszabály kifejezetten megköveteli a fontos információk kétnyelvű közlését a kisebbségek által legalább húsz százalékban lakott településeken. Úgy tűnik azonban, nekünk már ez is túl sok.