Sólyom bejövetele a harmadik veresége?

Csak Szent István-szobra maradt a „régi”. Annyi különbséggel, hogy 2009-ben a Lúdpiac téren állt, most meg – ha megvalósult az önkormányzat szándéka – a Szent István téren áll. No és konstans persze a szoborállító egylet tagsága is. Értékrendjével, közéleti kikupáltságának, diplomáciai érzékének állagával együtt. Ez azonban egy másik mise lehetne…

Szóval, Sólyom László kizárólag akkor érezhetett volna némi elégtételt, ha először is egy évvel ezelőtt leszarja azt a Packa nevű főzsarut, aki a Duna-híd közepén közölte vele, hogy Komáromban képtelen a biztonságát szavatolni. Ugye világos, hogy a Robert Ficóék idomította fontosjózsi arról makogott akkor, hogy az EU-tagállam Szlovákia biztonsági szervei képtelenek szavatolni egy másik EU-tagállam köztársasági elnökének biztonságát…  „Ne vicceljen fiam, hiszen nem kaszinózni akarok Komáromban, hanem koszorúzni. Mostan szépen elhúz az utamból és átenged a nemzettestvéreim közé. Vagy ha van rá felhatalmazása, megpróbálja erőszakkal meggátolni, hogy átlépjem a virtuális államhatárt” – vághatta volna el Sólyom a stupid csómót, oszt´ jó napot…

Nem így esett. A magyar államfő sarkon fordult, hogy a nacionalista csürhe alkotta szlovák kormány tagjai, mint akik jól végezték dolgukat, pezsgőt bontsanak.

Egyébként a maguk szempontjából természetesen sokkal jobban is végezték a dolgukat, mint Sólyom László és csapata. Hiszen nekik, mármint a hatalmukat jórészt a nacionalista acsarkodásra építő Ficóéknak, mindent pontosan úgy sikerült végrehajtaniuk, ahogy az eltervezték maguknak. Megakadályozták, hogy a zellenség hivatalosított emblematikus figurája az általuk körbehugyozott területen belül, híveivel együtt saját jelképe előtt hódoljon…

Sólyom László ekkor szenvedte el második vereségét. Amely az első nélkül – az első abban állt, hogy nem mérte föl, kikkel áll szemben a szlovák oldalon – természetesen nem következhetett volna be.

Nos, hogy beteljesüljön a három magyar igazság, Sólyom László harmadik vereségét augusztus 22-én Szent István szobra előtt szenvedi majd el. A sors iróniája, hogy ellenség híján, kizárólag önmaga csököttségének köszönhetően.

Ennek a vereségnek a lényege pedig nem más, mint az, hogy személyében vasárnap korántsem ugyanaz az ember helyez majd koszorút a Szent István-szobor talpazatára, mint aki egy évvel államfőként kemény ígéretet tett, hogy visszatér Komáromba.

Tetszik, nem tetszik, ez van. Az már csak fokozza a vereség effektusát, hogy politikai szempontból összehasonlíthatatlan a jelenlegi szlovákiai klíma az egy évvel ezelőttihez képest. Vagyis a jelenlegi szlovák kormánykörökben nem igazán érdekel senkit, hogy az egy évvel ezelőtt részben saját hibájából és nacionalista elődjeik által megalázott exállamfő bemasírozik Komáromba. Ez a tény vélhetően legfeljebb a nemes feltűnésre vágyó szoborállító egylet tagjaiban, meg a Ján Slota-féle fasisztoid ripacsokban vált ki érzelmeket.

Végezetül, hogy ne érje szó e sorok írójának háza elejét, leszögezendő, emberileg az égvilágon semmi baja nem volt sem egy évvel ezelőtt, sem mostan azzal, hogy anno az államfő Sólyom koszorúzni akart a Lúdpiac téren. Amint az sem visszatetsző számára, hogy civil mivoltában is kitart elhatározása mellett. Kizárólag az egy évvel ezelőtti és a mostani kivitelezési mód nem egészen kóser számára. Hogy az egy évvel ezelőtti miért nem, az ki lett fejtve fentebb.

A mostani pedig azért nem, mert Sólyom László helyében bejelentés és csinnadratta nélkül csinálta volna. Szépen, csendben és olyan természetes egyszerűséggel lépte volna át a határt, mint naponta a "magyar Nokiába" igyekvő komáromiak. Hogy aztán kacsintva egyet Szent Istvánra, letegyen egy takaros rózsacsokrot a király lova lába elé…

Ez lett volna Sólyom igazi bejövetele, elégtétele, revansa önmagáért. Mindenért, mindenkiért!