A hűség jutalma

Ardamica Zorán | 2010. november 13. - 13:36 | Vélemény
Szerettem volna szolgáltatómnál telefont és csomagot cserélni. Hatodszorra jutottam be az irodába. Az első négy esetben kinyílt ugyan az ajtó, de nem volt hová belépni. Ötödik esetben már volt némi hely az ügyfelek között, de nem volt elég időm sorban állni.

Hatodszorra – már egy másik városban – megnyomtam az érintőképernyő megfelelő részét, kaptam számot. Előttem ketten, ügyüket már intézték. Utánam négyen érkeztek szoros egymásutánban. Számaik szerint szólította őket egy kellemetlen hang és a kis kijelző az asztaloknál. Gondoltam, azért kerülnek elém, mert más jellegű kívánságuk van, mint nekem, akit majd azon asztalok egyikénél szolgálnak ki, amelyeknél az előttem érkezett ügyfelek még ott ülnek. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, amikor ahhoz a pulthoz kellett mennem, amelyiknél minden utánam érkezett kuncsaft megelőzött. Ennyit a gépesítésről...Ha nem siettem volna, szóvá tettem volna. De siettem.

Gyorsan elmondtam, hogy szeretnék egy új csomagot, s hogy az miben térjen el az eddigitől, milyen paraméterekre tartanék igényt. Nem voltam maradéktalanul boldog, mert minden reklámmal ellentétben – ez is megérne egy hivatalos beadványt az illetékes szervhez... – olyan nem volt. Össze lehetett volna kombinálni valami majdnemjót, kaptam konkrét javaslatot. Beletörődtem.
Oké, mondom, akciós új készüléket is kérnék. Felsoroltam az elvárásaimat, a hölgy elhúzta a száját, de mutatott egyet, amely kb. négy paraméterben nem felelt meg, de legyünk kicsit alázatosak és készek a kompromisszumokra, belementem.

Kértem hozzá egy tokot. Mutatott is hármat. Az egyikben lötyögött, a másikban erőteljesen szorult készükét, alig lehetett belepasszírozni. A harmadikba illett csak bele. Csakhogy a harmadik pántja és bújtatója, ahogyan az előző kettőé is, három cm-es nadrágszíjhoz való. Az enyém pedig egy centivel szélesebb. Akkor akasszam a nyakamba. Mondom, nem akasztom, az nekem nem praktikus, sőt veszélyes. Akkor tegyem zsebre. Köszönöm az sem jó megoldás, az övemen szeretném viselni, jobb oldalt, stabilan zárható, egy kézzel nyitható, lehetőleg fekete színű, sarkain nem kivágott, masszív bőrtokban, amely legalább két évig nem megy tönkre, és horizontális állásban, biztonságosan erősíthető fel a farmereken sztenderd méretű övemre. Mindezt talán kissé sápadt arccal és kissé fáradtan fogalmaztam meg, amitől a hölgy már teljesen összeomlani látszott idegileg.
„Hát normális ember még ilyet nálunk nem kért, és ilyen nincs is” – fejtette ki emelt hangon fölöttébb határozott véleményét.

Fáradtságom ellenére lassan felfogtam, hogy ezek szerint nem vagyok normális, nincs jogom a majdani telefonomhoz illő, megfelelő tokot nem kis pénzért megvásárolni és fölöttébb zaklatom a hölgyet a jelenlétemmel. Ráadásul sietnék is (noha erről ő nem tudott, nem sürgettem).
Számba vettem lehetőségeimet. Még soha nem ütöttem meg nőt. Olyat sem, aki komolyan ártott nekem, szimpla neveletlenségért és hülyeségért sem teszem hát. Amúgyis 35 kiló, még valami baja történne. S nem is volna elegáns dolog. Ja, és persze büntetendő. Én pedig nem vagyok bűnöző.
Panaszkodhatnék még a főnökének, de az jegyzőkönyvezéssel, talán tanúk meghallgatásával is járna, s nekem arra időm nem volt.

Sarkon fordultam hát. Sértődötten és elégedetlenül (egy évtizedes hűségem ellenére) köszönés nélkül kisétáltam a boltból.

Holnap besétálok egy másik szolgáltatóhoz. Megkérdem, mivel tudnának elkápráztatni.