Jegyeztél már NER-kölcsönt?

A mottóban idézett slágert Harry Belafonte énekelte 1953-ban. A főhős arról számol be karibi angolsággal, hogy kedvese kilopta a párnacihából az ötszáz dollárt, amit kocsira-lóra tett félre, és megpattant a steksszel Venezuelába,

Miután a nemzeti harmónia kormányának nem sikerült elérnie, hogy az Unió engedje el a GDP-hiányból  a magánnyugdíjpénztári befizetéseket (ezzel a húzással már a Gyurcsány–Veres-tandem megpróbálkozott, hiába), kinyilvánította azon szándékát, hogy elsorvasztja a magánnyugdíjpénztárakat. Majd kiderült, hogy az ide befizető hárommillió állampolgár túlnyomó többsége mégse hajlandó visszatérni az állami rendszerbe a kormány szép szeméért és még szebb ígéreteiért. Ekkor Matolcsy csúcsminiszter bejelentette, hogy amit a kormány nem tud kiudvarolni, elveszi erővel. Fizetésének azzal a 10 százalékával, amit a dolgozó befizet nyugdíjra, azt csinál, amit akar. Azt a 24 százalékot viszont, amit a munkaadó fizet be a nyugdíjszámlájára, az állam a továbbiakban elveszi. Döntsön, hogy marad-e privátban, vagy beléomlik az állam biztonságos karjaiba. Pénzt vagy életet, ahogy klasszikus ponyvaregényekben mondták. („Életet” - mondta egyetlen kivételként P. Howardnál Wagner úr, és meg is magyarázta, hogy miért.)

Amúgy a néhány ezer éves jogi és erkölcsi hagyománytól való függetlenedésre – rabolni az államnak igenis szabad! – azért van szükség, hogy az állam ki tudja fizetni egy pici emeléssel a mostani nyugdíjakat. (A mostani nyugdíjasok biztosan hálásak, szavazatokban kifejezhetően. Orbán meghódította a szoci bázist.)  Cserébe ott az ígéret, hogy a mostani befizetőknek mondjuk harminc-negyven év múlva jó lesz. („Jegyeztél már békekölcsönt?” - kérdezte zordul a párttitkár az ötvenes években.)

A szép távoli jövő már csak azért is problémás, mert attól, hogy 10 milliárd eurónyi vagyont csakliznak el most, az államnak már középtávon sem nem lesz 10 milliárddal több pénze, legföljebb ennek egy töredéke. A magánynyugdíjpénztárak ugyanis, a hivatalos jelszóval ellentétben, a rájuk bízott pénznek csak egy részével tőzsdéznek – a részvénytőzsde több évtizedes távon során mindig is nagyobb nyereséget hozott az állampapíroknál, de ha rövid távon süllyednek is az indexek, a tulajdon szentsége elleni merényletek ezt a süllyedést csak gyorsítják.

Az alap másik tetemes részével viszont nem tőzsdézik a gaz kapitálista, hanem jogtisztelő magyar jogalanyként magyar államkötvényekbe fekteti. Ha ezeket visszaváltják, az államnak nem kell hozamot sem fizetnie. Mindez ugyan visszahozza a fenti 10 milliárd egy töredékét, viszont az államkötvényeket akkor is el kell adni valakinek, márpedig egy ilyen állam kötvényeit nem szívesen veszi senki, mint az már a bejelentés másnapján nagyjából kiderült.

Az abszolút biztosíték természetesen az lenne, ha a kormány tudna egymillió munkahelyet „teremteni” (mint a Jóisten), és egymillió gyereket... nemzetni? Aki az évek során figyelemmel követte a Fidesz programnak szánt matolcsysta röpiratait, pontosan tudja, hogy ezek a szép kerek számok totális hasraütés eredményei, megvalósulásuk esélye a nullával egyenlő. Bár egy új fejlemény, az abortusztilalom alkotmányba foglalásának kereszténydemokrata ígérete némi esélyt ad a Ratkó-korszak aranyidejének (1950–56) visszatérésére. De egyrészt egymillióval több gyerek akkor se született; másrészt ez nemcsak több nyugdíjbefizetést ígér 20–25 éves késleltetéssel, addig is több oktatási és egészségügyi kiadást azonnal. Oszt miből? Harmadrészt, egyszer ők is nyugdíjba fognak menni, és akkor mi lesz? Negyedrészt: ennyit arról, hogy az a bizonyos 53 százalék, amelyik  négyharmadot jelent, tudta, mire szavaz.

A járulékot mellesleg a biztonság kedvéért átkeresztelték adóra, ez logikusan meghosszabbítva annyit jelent, hogy az állam arra költi a befolyt pénzt, mire akarja, elvileg megteheti, hogy egyáltalán nem fizet nyugdíjt a jövő szépkorújainak. (És az utóbbi hónapok eseményei azt mutatják, hogy amit megtehet, azt könnyedén meg is teszi. Baráti körömben máris egyöntetű álláspont alakult ki: aki fiatal, és megteheti, annak tanácsos elhúznia; ha mégis marad az ember, akkor dolgozik, ameddig bír, aztán meghal.)

Matolcsyék szeme előtt nyilván a venezuelai és az argentin példa lebeg, ahol a tulajdon elleni merényletek és konkrétan a nyugdíjállamosítás viszonylag gyors gazdasági növekedéssel társult. Csak éppen ez a növekedés nem a produktív befektetésekből származik (ki a francnak van kedve ilyen helyen befektetni?), hanem az olaj és a mezőgazdasági termények világpiaci árnövekedéséből, ami bármikor megfordulhat. Amellett Magyarországnak se olaja, se 300 000 négyzetkilométer megművelhető földje és ötször annyi legelője, tengere, miegymása. Úgyhogy a népbarát növekedési álmok lidércnyomássá fajulhatnak.

Mindezt pontosan lehetett előre tudni, csak komolyan kellett volna venni hozzá a Fidesz megnyilatkozásait az előző nyolc évből. Most, úgy látszik, elég erős az inger, hogy a szocikat hátuk közepére nem kívánó, ám legalább az alapműveletek szintjén gondolkodó fejek komolyan vegyék a nemzeti baloldali zakkanatot. Tán jobb lett volna, ha ez nem az összeomlás küszöbén történik meg, de hát amit nem lehet megúszni, azt nem lehet. Matilda behajózott Venezuela felé, mi itt maradtunk verda és ló nélkül, ki kell találni valamit.