A fal és a homlok

Széky János | 2010. december 17. - 08:16 | Vélemény
Nehéz manapság kormánypropagandistának lenni Magyarországon, főleg ha külpolitikai (kül-akármilyen) témáról kell beszélni. Befelé még istenes. A 2002 és 2008 közötti harci üzemmódon nevelkedett közönség még fogékony a faék egyszerűségű jelszavakra, bár egyre kevésbé.

De amikor  a magyar kormányzat bármilyen formában szembesül a külvilág normáival, szokásaival, érdekeivel; amikor „erőt mutató” diplomáciával akarják elfogadtatni a nagyvilággal a „dogmákkal merészen szembeszegülő” magyar belpolitikai lépéseket; amikor meg kellene magyarázni, hogy miért is sikeres a magyar diplomácia, amikor szembeötlően sikertelen – nos, olyankor jobb kikészíteni a fenyőillatú légfrissítőt.

Most vasárnap például a lengyel pénzügyminisztérium (náluk van ilyen) sajtóosztálya diadalmasan jelentette, hogy Tusk miniszterelnök és Barroso telefonbeszélgetése eredményes volt: „Az Európai Bizottság már nem tagadja annak tényét, hogy a nyugdíjreform költségét számításba kell venni a közadósság és a hiány kiszámításában." (Nincs tehát szó arról, hogy az egészet beszámítják,  de bizonyos hiányfeltételek teljesítése esetén – a lengyelek 4,5 százalékos deficitet szeretnének, és mint utóbb kiderült, az államadósság nem lehet nagyobb 60 százaléknál – figyelembe veszik.)

Talán emlékszünk, hogy amikor a magyar miniszterelnök azt akarta egy nyolc plusz egy országból álló csoportosulás szószólójaként elérni, hogy Brüsszel a teljes költséget cakpakk engedje el az államháztartási hiányból, gyakorlatilag lepattintották. Bár valószínűleg nem emlékszünk, mert a felzárkóztatott magyar közmédia több mint szemérmesen adott róla hírt.

A lengyel sikerre és a magyar kudarcra hívta fel a figyelmet Aczél Endre a Népszabadságban. Megemlítette azt a kétségtelen tényt, hogy a diplomáciában – főleg egy államháztartásilag nem éppen makulátlan kis ország és egy EU méretű monstrum tárgyalásain – a Hadik-huszáros harcmodor nem működik. És azt nem is ragozta, hogy Donald Tusk politikai stílusa mennyivel alkalmasabb a nemzetközi tárgyalásokra Orbánénál (ez most nagyon cizellált fogalmazás volt); hogy gazdasági dolgokban mennyivel szavahihetőbb Lengyelország Magyarországnál. (Tudjuk, tudjuk, a nyolc év – csak hát a befelé nyomatott agitáció és propaganda nem hat az EU-ra, és Brüsszel például nem felejti el, merthogy mindig is tudta, hogy amikor a „gazdasági szabadságharc” keretében Orbánék hazazavarták az IMF embereit, volt ott egy másik küldöttség is: az Unióé. Ez nem feltétlenül kedvez a további tárgyalási pozícióknak,)

Valahogy nem a lengyeleknél van a hendikep.

Mégis, hogyan lehet ezt az alázást megmagyarázni?

Természetesen úgy, ahogy a volt kormányszóvivő teszi főszerkesztői jegyzetében: a lengyelek nem érhettek volna el sikert a kurucos magyar dac nélkül. Már amikor a hír megjelent, akkor előszivárgott valahonnan az érv, hogy a magyar példán föllelkesülve a lengyelek is meg akarták szüntetni a kötelező magánnyugdíjpénztárakat, és az EU ettől félve visszakozott. Ebből annyi igaz, hogy volt, aki megszüntette volna, de sem a miniszterelnök, sem a pénzügyminiszter nem akart hallani róla, ráadásul a lengyeleknél népszerűek a manyupok, nekik ugyanis nincs illúziójuk az állam jótékony, pláne évtizedekre előre megjósolható gondossága felől. És persze a megoldás hívei sem zsarolással, a megtakarítások elvételével számolták volna fel a pénztárakat, ilyen Európában keveseknek jutna eszébe, csak megszüntették volna a kötelező jelleget, aztán aki jön, jön, aki nem, nem.

(Ja, és vegyük észre a különbséget: Brüsszel hajlandó volna egy bizonyos mértékig beszámítania lengyeleknek a nyugdíjreform költségeit. A magyar kormány felszámolta a nyugdíjreformot, költségestül, mindenestül, tehát nem lehetne mit beszámítani. A két stratégia tökéletes ellentétben van egymással.)

Mivel pedig kormányhű szemszögből semmilyen bírálónak, de kiváltképp Aczél Endrének eleve nem lehet igaza, a jegyzetíró előveszi legjobb érvét, és ómagyar kalandozói mítoszt alkot: kormányunk „faltörő kosként” áttörte a falat,  azután már könnyű volt a lengyelek dolga. Csakhogy nem ez történt: kormányunk  fejjel nekiment a falnak, és nagyot koppant akkor. Odabenn vállat vontak. Az ostromló  ráhúzta a jambósapkát vérző homlokára, hogy megőrizze tekintélyét az otthoniak előtt, majd hazament, szétverte a berendezést, és kihirdette, hogy ezután a betörők majd nem tudnak elvinni semmit. Ami tény. Biztonságban a vagyon.

Ha netán igaz, hogy ez a példa hatott Brüsszelre, akkor az ilyet „elrettentő példának” nevezik a nemzetközi szakirodalomban. Biztos van, aki szerint ez dicsőség, de én inkább nem kérnék belőle.

Címkék: Orbán-kormány