Magyarország ficokaczynskizálódása

Széky János | 2011. január 7. - 11:55 | Vélemény
A Washington Posttól az Economistig Magyarország putyinizálódástól zeng a világsajtó. Egy kézben összpontosul a hatalom, megszűnnek a fékek és ellensúlyok, szavazógép lesz a parlamentből stb. A józanabbak megjegyzik, hogy ez azért távol van a putyini Oroszországtól, nincsenek háborúk, és újságírókat sem ölnek, legföljebb kirúgnak. Meg hát benne vagyunk az EU-ban, Brüsszel sok mindent hagy, de a nyílt, rendszeres erőszakot nem hagyná.

Mások Lukasenkóhoz hasonlítják Orbán Viktort, mire ő könnyedén visszavág azzal, hogy „Magyarországon többpárti, demokratikus választások útján lehet elnyerni a hatalmat és senki nem kérdőjelezte meg a választások eredményeit”.

Ebben bizony Orbánnak tökéletesen igaza van, csak azt kell hozzátenni, amit kevesen tudnak: hogy elvben az orosz meg a fehérorosz választások is demokratikusak, elvben ott is győzhetne az ellenzék. Attól még, hogy Lukasenko legújabban megzakkant, nem azért nyer meg minden választást, mert nincs ellenzéke, hanem mert az hótt impotens, és maga a vezér nem csinál olyat, amitől népének kedve volna megbuktatni. Kaja van, rend van. „Lukasenka szovjet értelemben konzervatív-bürokratikus kormánya egy jó negyven éve hirtelen urbanizált lakosság felett áll, amelynek paraszti mentalitása többre becsüli a biztonságot a bizonytalan kimenetelű radikális változásoknál, vállalkozásoknál” – írta az ÉS-ben egy fehérorosz viszonyokban járatos megfigyelő. A szabadságjogok és egyéb finomságok csak ráérős értelmiségieket érdekelnek.

És Orbán már csak azért sem lehetne Putyin, mert Magyarország nem nagyhatalom, nincsenek se szénhidrogén-készletei, se roppant hadserege, se „közeli” érdekszférája, amit sakkban tarthatna szénhidrogén-készleteivel és hadseregével. Magyarán, hiányoznak azok a hatalmi erőforrások, amelyek egy orosz típusú szabadsághiányos rendszer kiépítéséhez kellenének.

Rossz az analógia. De mielőtt azt néznénk meg, kikkel is állítható igazából párhuzamba a Nemzeti Egyetértés Kormányfője, figyeljünk fel két vonásra, amelyben mégiscsak Putyinra emlékeztet, és amely miatt mégiscsak kirí a kelet-közép-európai világból:

1.    Miközben dübörög az „oligarchák”, a „szoci milliárdosok” szidalmazása, a kormányzó hatalom olyan mértékben összefonódik a „jó” (együttműködő), „hazai” (vagy a külföldi központtól függetlenül alkuképes) nagyvállalkozásokkal, hogy arra csak a volt Szovjetunió szláv köztársaságaiban, esetleg Berlusconi Olaszországában van példa. A bankadót úgy találták ki, hogy messze az OTP járjon a legjobban. Miközben a nyugdíjállamosításra az volt a fő népbutító érv, hogy a külföldi cégek idegen tőzsdéken „spekulálnak” a magyar dolgozó befizetésével, elfelejtették mondani, hogy a legnagyobb magánnyugdíjpénztár az OTP-hez tartozik, és az államosítással az állam méretes OTP-részvényhányadhoz jut. (Mellesleg az OTP részvényeinek több mint kétharmada külföldi tulajdonban van, és a legnagyobb tulajdonost pillanatnyilag úgy hívják, hogy Mehmet, Timur és Ruszlan Rahimkulov). Hasonlóképpen a legnagyobb magyar bankkal tulajdonlás szempontjából és másként is sziámi ikerként összenőtt MOL Nyrt. is egy kicsit visszaállamosodik. Egyéb, amerikai akciófilmbe illő részletekről, amikről a YouTube-ra nemrég föltett, majd onnan sebesen eltüntetett hangfelvételek vallanak, csak hely hiányában nem beszélünk, nem öncenzúrából.

2.    Putyin egy világhatalom első számú politikusa, és a világ mit tehet mást, kénytelen elfogadni, hogy a legfélelmetesebb, jogtipró kommunista erőszakszervnek, a KGB-nek volt a tisztje. Magyarországon idáig azért nem fajultak a dolgok, de az állambiztonsági múlt feltárásában mégiscsak az utolsók vagyunk az ukrán határtól nyugatra. Most döntött úgy pártunk és kormányunk, hogy a hálózati nyilvántartást a jelenlegi nemzetbiztonsági apparátus gondjaira bízza, nyilvánosság ebből nem lesz. Az indok: nemzetbiztonsági érdek. Ez semmi egyéb, mint az állambiztonsági múlt kifehérítése, a KGB itthoni alárendelt szervezetének (és olykor közvetlenül a KGB-nek) a szolgálatában végzett tevékenység legitimálása.

Ezek azonban nem párhuzamok, hanem közös okból eredő tények: hiába hitegetjük magunkat mással, és harsogunk antikommunista jelszavakat - a szovjet politikai kultúra Magyarországon sokkal jobban beivódott az elitbe, mintsem hinni szeretnénk mi, a nyugatosság egykori éllovasai.

Mindettől Orbán még nem lesz a magyar Putyin. Amit viszont a távoli Nyugatról távcsővel vizsgálódó megfigyelők nem vesznek észre vagy nem szívesen látnak: a mostani magyar rendszernek megvannak a közelebbi előképei Szlovákiában vagy Lengyelországban. A sajtó megrendszabályozása és megfélemlítése? Ahogy mondani tetszik. Az üres címlapok mozgalma Szlovákiából indult. A Kaczynski-kormány alatt az újságírók titkosszolgálati vegzálásától a cenzúráig terjedt a skála. A független hatalmi ágak gyarmatosítására Fico adott példát, mondjuk, Harabin kinevezésével. Kaczynskiék gátlástalanul felhasználták az ügyészséget politikai ellenfeleik üldözésére. Világvégi antiliberalizmus, vadnacionalizmus, bigottság, homofóbia, kultúrharc a Bismarckéhoz képest fordított előjellel? Ember nem jutna a felsorolás végére.

Két különbség van. Az egyik a gazdaságfilozófiában. Fico ugyan tüzet okádott a népsanyargatókra, de bolond lett volna visszavonni az előd lényegi reformjait. Kaczynskiék pedig nem bal-, hanem jobboldali populisták voltak, gazdasági tekintetben pedig kérlelhetetlenül tisztességesek és józanok. Miközben ők politikai hadjárataikat folytatták, Varsó belvárosában felhőkarcolók emelkedtek, a tőzsde szárnyalt, özönlöttek a befektetők, és külföldön hódítottak a lengyel (minimum közép-) vállalkozók. A „rendhagyó” matolcsysta gazdaságpolitika már most is ellenkező hatású. A tisztesség kérdését fentebb már súroltam.

A másik az, hogy se Ficónak, se Jaroslaw Kaczynskinak nem volt kétharmada. Mindketten förtelmes kényszerkoalícióban kormányoztak, ugrásra kész ellenzékkel. Egy éber nyilvánosság szeme előtt, amely, ha akart, a magyarnál sokkal kevésbé zsarolható, gazdaságilag függetlenebb, jobb állapotú médiából tájékozódhatott. (A lengyel kormányzatnak is voltak harci kutyái, melyek néha még a gazdiba is bele-beleharaptak, ha nem találták elég veszettnek – de nem a független jobboldali média helyett.) Fico kihúzta a négy évet, a lengyel koalíció két év alatt összeomlott.

Orbán a legcsekélyebb taktikai kényszer nélkül, tényleges ellenállás nélkül valósíthatja meg szabadságellenes céljait. Kérdés, hogy itt érvényesül-e a számtan – a rombolás mértéke és a kormányzat élettartama egyenesen arányos-e a parlamenti százalékkal. Vagy talán másképp ér véget az egész, mint szlovák és lengyel sorstársainknál?

Címkék: Orbán-kormány