Hülyeség jó, gondolkodás rossz

Széky János | 2011. január 21. - 11:42 | Vélemény
Bölcs elemzők szerint Orbán Viktor, hát, mondjuk, világraszóló strasbourg-i fellépésének lényege az volt, hogy a médiatörvény ügyében beadta a derekát az Európai Bizottságnak, a többi csak azt szolgálta, hogy Magyarország felé, híveinek és potenciális szavazóinak erőt mutasson.

Nos, az én kódomban az ingerült, rekedtes kiabálás nem az erő jele, ahogy az sem, ha a bírált kormány feje a kormányzott néppel azonosítja kormányát, és a nép nevében kéri ki magának a fejmosást. De nincsenek illúzióim, készséggel elfogadom, hogy Magyarországon milliók számára ez jelenti az erőt, amivel nem a milliókat akarom megsérteni, hanem a politikusokat, akik lenevelték őket a felnőtt (politikai) viselkedés meg általában a civilizált magatartás normáiról, hogy polgárit ne mondjak.

Foglalkozzunk most Orbán tényleges érveivel. Az az állítása, hogy a kiegyensúlyozottság hiányát a magyar médiában nem lehet szankcionálni („akkor miről beszélünk?!”), egyszerűen hamis. Pénzbírság persze hogy nincs. De bárkinek a fel... akarom mondani, bejelentésére a kizárólag fideszes és Fidesz-közeli tagokból álló Médiatanács, illetve a Hivatal mindenkit kötelezhet a hiányolt vélemény egyenlő súlyú közlésére a legnagyobb kereskedelmi tévétől a legeldugottabb internetes rádióig. A kötelező közlés is szankció.

Nem helyreigazításról van szó, hanem olyan vélemény nyilvánosságra erőltetéséről, amit a szerkesztőség eredetileg nem akart közölni. Tán nem kell mondani, hogy ez mennyire párhuzamos Fico sajtótörvényével.

A másik érv cifrább: „Hogy gondolják önök, hogy a XXI. században lehetséges a vélemények szabad áramlását korlátozni? Meg vagyok döbbenve, hogy önök mennyire a múltban élnek.”

Ebből kiderül, hogy Orbánra is érvényes az, amit hívei a nyugati kritikusokra mondanak: nem olvasta a médiatörvényt. Az ugyanis ötvenmillió forintos bírságot fizettetne interneten lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatások, huszonöt milliósat online sajtótermékek (pl. hírportálok) közelebbről meg nem határozott súlyos bűneiért.

Ennyit a múltban élésről. (Az euró pillanatnyi középárfolyamon 275 forintot ér. Összehasonlításul: ekkora összegeket tévétársaságokra szoktak kiróni a két nagyságrenddel nagyobb francia médiapiacon, és az is szenzációnak számít.)

Érdekesebb a miniszterelnöki riposzt folytatása, miszerint a Fidesz a Facebookon nyerte meg a választást. Nos, ez annyira nincs így, hogy itt már csődöt mondanak az igazság-hazugság érzékelésének hagyományos módszerei. Nem idézek előzményeket a politikai propaganda történetéből, mert fontosabb a szemlélet.

Miközben Orbánnak és híveinek az ingerküszöbét – beleértve a jogászokét – nem lépi át a szerkesztőségek, szerkesztők, újságírók otromba és gátlástalan megfenyegetése, a következő pillanatban a Facebook és más amatőr közegek szabadságát magasztalják, annak a sérthetetlenségére hivatkoznak. Mindenki, akinek szerencséje volt már a közösségi médiához és általában a webkettőhöz, pontosan tudja, hogy mennyi üres beszéd, kopipésztelt patron, ostobaság, téves infó, gyűlölet- és indulatkitörés kavarog ebben a térben – minden, amire egy normális politikai életben nincs szükség.
Nem azt mondom, hogy a „szerkesztett” média mentes ezektől, de az arány radikálisan más. És eleve: a Facebook, a Twitter és a többiek jól jöhetnek forradalmi helyzetekben mozgósításhoz vagy békeidőben mozgalmi örömszerzéshez, ha valaki ebben leli örömét, vagy legalább a kollektív poénkodáshoz, ami remek szórakozás. De nem arra valók, hogy valaki egész napos munkával tényeket gyűjtögessen, megismerjen egy bonyolult ügyet úgy, ahogy van, egyáltalán, leüljön egy fél percre és gondolkozzon. Az már bizony egyéni tevékenység, nem közösségi, és idő, pénz, elszántság kell hozzá.

A Facebookon ötven karakteres aranyköpésekben mozgalmasdit játszani: veszélytelen. Tévében, rádióban, hírportálon valakinek a saját, munkával szerzett ismereteken alapuló véleményét mondani: súlyos kockázattal járhat.

Az új magyar médiatörvénynek ez a filozófiája nem Orbántól ered, hanem simán levezethető a megelőző huszonegy év politikai elitjeinek beteg gondolkodásából: a szocialisták reménytelen kommunikációs amatőrségéből, a Fidesz sajtóparanoiájából.

Ez az elit mindig is a véleménynyilvánítás alacsonyabb rendű, kollektív formáit favorizálta, mert azokat használni tudta, az egyéni gondolkodással és egyéni felelősségtudattal sohasem tudott mit kezdeni.
Amíg föl nem fedezték az internetet, a gyülekezési jog volt a kedvenc. Miközben a sajtóorgánumokkal kétféle taktikát ismertek: vagy megszerezni, vagy megalázni: lepöccinteni, lejáratni, agyonperelni, a magyar gyülekezési jog parttalansága világrekord. Mindenki ott, akkor és olyan hülyeséget kiabál – magánszorgalomból vagy pártközeli cég által fizetve –, amilyet akar. Ha úgy tetszik neki, heteken át blokád alá veheti a Parlamentet. A tojásdobálás nemzeti ünnepen a demokratikus véleménynyilvánítás elfogadott formája, a kődobálás pedig nem életveszélyes, tehát szabad. Ha valaki fölveti, hogy erőszakos tüntetők talán ne viseljenek símaszkot, legalább a bűnelkövetőket lehessen azonosítani, akkor rögtön előáll a szakpolitikus, és kikéri magának, hogy megmondják, hogyan öltözzön a véleménynyilvánításhoz.

Vessük össze ezt az anarchista (rohadt) paradicsomot mindazzal, amit ugyanezek a politikai erők a tetszőlegesen kiválasztott sajtótermék nyakába sózhatnak semmi másért, csakis leírt szavakért. Ezek mindig is ilyenek voltak, nem kell meglepődni a törvényükön.

A végére valami fennköltet kellene írni, mondjuk: „De milyen ítélőszék előtt felelnek majd a bírók?” Maradjunk inkább annyiban, hogy [a kiskorúakra való tekintettel káromkodás törölve].