Hol vannak a csalók és az idióták...?

Igor Matovič vélhetően egy cinikus csaló, avagy egy idióta, akinek meggyőződése, hogy félig is teherbe lehet esni. Ellenkező esetben nem szajkózná napok óta minden útjába eső kamerába és mikrofonba, hogy van egy álma, miszerint a mindenkori parlamentben független képviselőknek kellene ülniük. Ugyanakkor, mintegy egyik szavával agyoncsapva a másikat, arról rizsál orrba-szájba, hogy mindenáron pártot fog alapítani.

Nehéz eldönteni, melyik a nagyobb baj: ha Matovič személyében egy politikai piramisjátékkal házaló szélhámossal áll szemben a szlovákiai közélet, vagy pedig egy olyan agyatlan élőlénnyel, amelyik nem képes különbséget tenni a sír melletti szarás meg a szar melletti sírás aktusai között.

Tulajdonképpen teljesen mindegy, kicsoda-micsoda ez az ember. Így is, úgy is egy olyan, a közélet szervezetét módszeresen pusztító bacilus ő, amelyik teljességgel rezisztens a tisztesség legedzettebb antibiotikumaival szemben is.

Márpedig ez esetben meglehetősen kilátástalan a helyzetünk. Paradox módon pedig leginkább, sőt, kizárólag azoknak a valódi egyszerű embereknek a helyzete a legreménytelenebb, akiknek nevében – valójában azonban a hátukon – szeretne Matovič politikai karriert csinálni.

A politika ugyanis ideális esetben legalább annyira szakma, mi több, hivatás, mint bármi más, amihez közük van az az alkotni szándékozó embereknek. Ha pedig bármilyen oknál fogva kontár módon művelik, előbb-utóbb csak megkeserítheti, megmérgezheti minden érintett életét. Az egyszerű emberekétől kezdődően, a legkikupáltabb, leggazdagabb emberfőkig bezárólag…

A legkevésbé lehet vigasztaló körülmény, megesett már Szlovákiában (is) néhányszor, hogy címeres gazemberek és/vagy elmebetegek kezébe került a közélet kormányrúdja. Vagyis voltunk már szarban épp elégszer, hogy a tisztességes emberekben is kialakulhasson némi rezisztencia a tudományos szinten művelt önérdekű gátlástalansággal vagy épp az oktalanság miatt pusztító közéleti analfabetizmussal szemben. És képesek voltunk újra kezdeni akárhányszor...

Tagadhatatlan azonban, minden egyes újrakezdés után távolabb kerültünk azoktól a közéleti viszonyoktól, amelyekről annak idején a pártállami diktatúrában legfeljebb csak álmodhattunk. Vagy inkább álmodni sem mertünk…

Most meg – tulajdonképpen immár teljesen szabadon – önként engedünk a legprivátabb szféráinkba is sarlatánokat vagy éppen elmebetegeket…?

Vagy inkább az itt a nagy kérdés, azért-e, mert még mindig tömegével vannak köztünk is, akikben valahol legbelül ott bujkál egy-egy cinikus csaló, avagy az a bizonyos idióta…?