A szlovákiai magyar kannibalizmusról

Előre kell bocsátanom, tévednek, akik az alábbi szöveget saját bizonyítványom magyarázataként konzumálják majd. Noha nyilván ezúttal is akadnak megint egypáran, akik csökött előítéleteik, avagy szokás szerint: szövegértelmezési zavaraik miatt azt gondolják, lám, ez a Barak beijedt, hogy kiközösíti őt soraiból a szlovákiai magyarság legutóbbi, Miért is fogyhat a magyar? című nemzetellenes förmedvénye miatt… Nos, ezúton is közlöm velük, akár tótágast állhatnak miattam kínjukban, magasról és vastagon teszek rájuk.



Hanem a gondolkodni képes és hajlandó plénumnak azért kifejteném, inkriminált írásommal semmi mást nem kívántam elérni, „csak“ azt, hogy a májusban esedékes népszámlálás közeledtén jóindulatúan figyelmeztessek, régen, nagyon régen túl van már a szlovákiai magyar népesség azon állapoton, hogy egyedüli közösségszervező gesztusként a 19. századi romantika eszköztárából előhalászott lózungokkal lehessen hatékonyan magyar önazonossága megvallására és megtartására ösztönözni.

A legkevésbé sem azért állítok viszont ilyesmit, mert holmi porcelánboltban forgolódó elefántként, „liberálbolsi”, azaz elfajzott magyarként fogalmam nincsen arról, mennyire fontos a nemzet történelme. Igenis fontosnak tartom, hogy minden egyes gondolkodó ember tisztában legyen elei viselt dolgaival, nemzete történelmi hagyományaival. Hogy miért, remélhetőleg nem fontos taglalnom ehelyütt...

Egészen biztos vagyok azonban abban is, lévén, csakúgy, mint olvasóim zöme, sőt, folyamatosan szembesülök az ún. hétköznapi emberek véleményével. És talán nem szerénytelenség azt állítanom, jól sejtem, mi foglalkoztatja őket leginkább.

Ezért hiszem elsősorban, hogy a nemzeti azonosságtudatuk megtartására azzal sem lehet hatékonyan ösztönözni az embereket, ha a közbeszédet mindenkor meghatározó politikusok és értelmiségiek közül sokan semmi mással nem traktálják őket, mint saját valós vagy vélt sérelmeikkel.

Nekem tehát ne állítsa senki, hogy kemény magyarokat csak úgy lehet nevelni a szlovákiai magyarokból, ha lépten-nyomon arról papolnak nekik, mennyire sanyarú a sorsuk, milyen többségi ellenség által kifundált és végrehajtott politikai merényletek áldozatai ők.

Ezzel persze eszem ágában sincs azt sugallni, hogy Szlovákiában vagy bárhol másutt, Magyarország határain túl nem érték, érik és érhetik majd inzultusok az embereket nemzeti hovatartozásuk miatt. Arról van szó, hogy az efféle inzultusok lehető legeffektívebb kezelésének, elhárításának feladata kizárólag azokra a közszereplőkre tartozik, akik közül igenis nagyon sokan ebbéli kötelességeik kvalifikált teljesítése helyett, tulajdonképpen semmi mást nem tesznek, mint hadijelentésekkel hergelik és ijesztgetik azokat az embereket, akiket a maguk területén kellő elhivatottsággal, nem utolsósorban a legkvalifikáltabban képviselniük kellene. Merthogy elsősorban erre kaptak megbízást!

És, ha ezt az evidenciát minél előbb nem tudatosítják, rövid úton rájöhetnek, nincsen, nem lesz kiért, kikért dolgozniuk. Következésképpen a megélhetésükre is keresztet vethetnek. Ennyit arról, mit értettem Miért is fogy a magyar? című dolgozatomban a megélhetési jelző alatt…

Hogy még szájbarágósabb legyek: ostobaságnak és a cinikus felelőtlenség megnyilvánulásainak tartom a szlovákiai magyaroknak célzott olyan üzeneteket, hogy sorsuk elsősorban nemzeti hovatartozásuk miatt az örökös számkivetettség, gyötrő küzdelem és kudarc. Egyrészt, mert ezeknek az üzeneteknek semmi közük nincs a valósághoz, de legalábbis hiteltelen csúsztatásnak számítanak.

Másrészt olyan állandó társadalmi stresszhelyzetet eredményezhetnek, amelynek egyenes következménye, hogy épp ellenkező hatást válthatnak ki, mint amilyen szándékkal ki lettek találva. (Már ha egyáltalán jó szándékkal és nem a haszonlesés okán lettek kitalálva…) Vagyis sokkal inkább arra sarkalhatják az érintetteket, hogy azért tegyenek, ők, de legalább gyermekeik megússzák az örökös számkivetettséget, a jellemzően kudarccal végződő küszködést. Meg például, a májusi népszámláláskor emiatt ne vállalják magyar mivoltukat! És, hogy, úgymond ne legyen gondja a gyereknek, meg lehetőleg a legkissebb akadály se gördülhessen érvényesülése útjába, ne írassák iskolaköteles gyermekeiket anyanyelvi iskolába…!

Ilyen alapon miért ne lehetne feltételezni, hogy Dunaszerdahelyen, Szlovákia egyik legmagyarabb településén csak azért íratták az idén a legtöbb gyermeket az egyetlen szlovák tannyelvű iskolába ahelyett, hogy a három magyar tannyelvű valamelyikét választották volna, mert attól tartanak, hogy a legenyhébben szólva is valóban szűkkeblű és alattomos szlovák államnyelvtörvény meg az állampolgársági törvény miatt nem beszélhetnek, nem élhetnek most és majd magyarul?!

Pedig, ugye mekkora hülyeség ez! És végzetes önbecsapás!

Mert, ha a mindenkori politikai klíma a közhangulatot valóban befolyásoló tényező is, a politizálást nem hivatásszerűen űző közemberek, szülők számára egészen biztosan sokkal fontosabb kell legyen, mit, hogyan kap meg a gyermeke egy oktatási intézményben, mint az, hogy, teszem azt egy Slota szintű vadbarom miként köpködi őket a tévéképernyőn keresztül... Avagy, hogyan sajnáltatja magát ijesztgeti őt egy-egy szlovákiai magyar politikus, pedagógus, újságíró és bárki más, aki ezt valamiért megteheti!

De ugyanígy kellene viszonyulni a kisebbségi intézményrendszerhez általában. A nemzetiségi jellegű kulturális önképző köröktől kezdve a könyvkiadókon, színházakon, médán keresztül az öntudatos szlovákiai magyarok által létrehozott vállalkozásokig bezárólag.

Merthogy ez az intézményrendszer, minden ellenkező előjelű fanyalgás és uszítás ellenére igenis létezik és működik. Az persze más kérdés, vajon hogyan? Amint az is, miért és elsősorban kicsodák miatt működik jól vagy éppen rosszul…?!

Ha valakinek még mindig nem lenne világos, az elkerülhetetlen, mindenkor szükséges érzelmi attitűd mellett a racionális gondolkodás és a teljesítményorientáltság szükségességéről volt szó ezúttal is…! Meg az ösztönös, sőt sajnos tudatos önsorsrontás, vagyis a szlovákiai magyar közéleti kannibalizmus veszélyeiről!