Újabb „Esterházy-affér” jön?

Mielőtt bármely kedves olvasó idegrángást kapna az alábbi szövegtől, előrebocsátom, az általam vezetett Nap Kiadó gondozásában 1997-ben jelent meg magyarul az első tényfeltáró, Molnár Imre által jegyezett Esterházy János-monográfia. Egyike vagyok tehát azoknak az embereknek, akik az 1947-ben a fasisztákkal való együttműködés koholt vádja alapján halálra ítélt magyar gróf – noha 1942-ben a fasiszta szlovák állam parlamentjének képviselőjeként nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt – erkölcsi és politikai rehabilitációjáért az elsők között volt módjuk tenni. És tettek is.

Ennek ellenére meglehetős tartózkodással, sőt urambocsá! kesernyés malíciával vagyok kénytelen  figyelni, miként lesz Eszterházy János kétségkívül megrázó életútjából - Esterházyt egyébként nem végezték ki, mert életfogytiglani elzárásra enyhítették az ítéletet és 1957-ben a börtönben halt meg – egy újabb olyan politikai felhangú affér, amely a szlovák-magyar viszonyt terheli.

Mivelhogy Oroszországgal, Lengyelországgal, Csehországgal ellentétben Szlovákia, azaz a szlovákiai politikai elit nemhogy nem ismeri el Esterházy érdemeit – aktív politikusként többek között zsidókat mentett meg a deportálástól – de, úgymond, mereven ellenzi erkölcsi és jogi rehabilitációját.

Hát igen, kétségkívül meglehetős szűkkeblűségre vall az efféle magatartás. Ami viszont elsősorban a szóban forgó szlovák politikai elit önreflexiójáért kiált. Ennek az önreflexiónak a kikényszerítése tekintetében azonban, annak lényegéből adódóan kizárólag a szlovák társadalom egésze az egyedüli illetékes!

Ezért végzetesen téves, egyszersmind káros dolog, hogy, amint az sajtóban jelezve volt: a pozsonyi magyar nagykövetség ez egyike azoknak az alanyoknak, amelyek szeretnék kikényszeríteni a szóban forgó önreflexiót. Nyilván e törekvést nyomatékosítandó(!),nyilatkozza a sajtónak a pozsonyi nagykövetség egyik munkatársa a következőket: „Ez (mármint, hogy a szlovák politikai elit jobb belátásra tér-e, avagy sem Esterházy politikai rehabilitációjának ügyében – a szerző megjegyzése) az itteni ( értsd, szlovákiai) demokrácia fejlettségének próbatétele is.“

Nos, akad-e akár egyetlen tárgyilagos ember e sorok olvasói közt, aki azt hiszi, hogy a magyar diplomata(!) idézett kijelentése nyomán a szlovák politikai elit azonmód magába száll, és hanyatt-homlok elkezdi Esterházy János rehabilitációjának procedúráját?

Lássuk be, olyan hiú ábránd ez, mint azt hinni, a szlovák politikai elit úgy, ahogy van, egy szép estén elmegy aludni, hogy aztán másnap reggel arra ébredjen, azonnal meg kell kezdenie a Szlovák Köztársaság mielőbbi, feltételek nélküli Magyarországhoz való csatlakozásának tárgyalásait. Nem lehet kétséges ugyanis, ha a szlovák politikai elitben valamilyen csoda folytán ez idáig lett is volna legalább egy fikarcnyi hajlandóság az eddigieknél empatikusabb, pozitívabb viszonyulásra Esterházy ügyéhez, a szlovákiai demokráciának, azaz a szlovák politikai elitnek címzett nyegle diplomáciai fricska nyomán egészen biztosan úgy elmúlik az, akár egy hétköznapi macskajaj.

Vagyis már most borítékolható: ha Esterházy szlovákiai politikai rehabilitációjára 100-150 évet remélhetőleg nem is kell majd várni – amint azt Eszterházy lehetséges boldoggá avatása kapcsán felmerült – de néhány évtizedbe beletelhet most már.

Amely helyzet egyébként csak az olyan közszereplők, politikusok, ún. diplomaták számára lehet meglepő, akik soha nem hallottak arról, hogy dobbal csak az oktalan, stupid halandók mennek verebet fogni…

Vagy netán nem is ez volt vonatkozó „dobolás” célja?!

Az írás az Új Szó hétfői számában is megjelent.