Magyar Hitvalló Kisztársaság

Széky János | 2011. március 11. - 17:27 | Vélemény
A mostani magyar kormányzatnak megingathatatlan rögeszméje, hogy miután a felnőtt lakosság 65 százalékának 53 százaléka rá szavazott, beteljesültek az idők. Megvalósult a nemzeti egység, béke és egyetértés. Lehetőleg mindenki szereti egymást. Aki nem, arra csúnya sors vár. A párducz a gödölyével fekszik, az oroszlán pedig polyvát eszik, mint az ökör, vagy legalábbis úgy csinál, és kötelező elhinni neki. Megszűnt a politikai verseny, hiszen értelmetlen. A párducznál jobban kormányozni elméleti képtelenség, aki nem így gondolja, az szemkilövető és eladósító, illetőleg annak bérencze.

Megtervezték az új alkotmányt. Példátlanul hosszú preambulummal, bocsánat, Nemzeti Hitvallással kezdődik; ez nem más, mint egy publicisztika vitatható tételekkel, ámde közjogi szintre emelve. Megmondja, miről mit kell alkotmányosan gondolni. Mostantól vagy úgy ír az ember publicisztikát, hogy ezzel kötelezően egyetért, vagy az alkotmányt támadja. Vagy nem ír publicisztikát, akkor biztosan nem rossz állampolgár.

Én például többszörösen nem értek egyet ezzel: „az első szabad Országgyűlés képviselői... első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki”. Először is nem csak határozat volt, hanem  törvény, másodszor nem mondták ki, hogy a magyar 56 sebezte halálra a világkommunizmust (azt Orbán Viktor mondta ki tizenhat évvel később), harmadszor szerintem és elég sokak szerint nem az sebezte halálra a világkommunizmust. A lengyelek például ugyanilyen vagy még megalapozottabb önbizalommal mondhatnák az alkotmányukban, hogy ők sebezték halálra 1980–81-ben. De nem mondják. Mert minden nemzeti büszkeségük mellett hiányzik belőlük a túlkompenzálás kényszere.

Ha már a lengyelek: Orbánnak a lengyel alkotmány volt a mintaképe, mert annak méltóságteljes preambuluma van. A magyar Nemzeti Hitvallásban/ Nemzeti Nyilatkozatban ez áll: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” És passz. A lengyel alkotmányban – pedig ott a kereszténység arányban és a lelkekben sokkal erősebb, mint Magyarországon – ilyen nincs. Náluk – holott sokkal vallásosabbak – egyenrangúként említik azokat, akik nem hisznek Istenben, de tiszteletben tartják a más forrásból fakadó egyetemes értékeket. Ugyanígy nem beszélnek a kereszténység nemzetmegtartó erejéről, bár sokkal több joggal beszélhetnének, mint mi. Hanem külön kimondják, hogy kultúrájuk a keresztény értékekben és az egyetemes emberi értékekben gyökerezik.

A tervezett magyar alkotmányból az derül ki, hogy szabad ugyan nem hívőnek lenni, de a rendes ember és a jó magyar: hívő, éspedig történelmi egyház tagja.

Ezeken a túlkompenzálásokon kívül viszont az ember úgy érzi, mintha egy KISZ-délutánra* csöppent volna vissza, a hetvenes évekbe. Állami középiskolában a KISZ-tagság is több volt mint ajánlatos (mint most pl. a halálra sebzésbe vetett hit), de nem járt különösebb politikai követelményekkel. Che Guevarába és konkrét gitáros hasonmásaiba belezúgott osztálytársnőink viszont minden alkalommal felrótták nekünk, léha individualistáknak, hogy „még mindig nem vagyunk igazi közösség”. Ez a közösség – szemben a saját érdek szabad követésével – az alkotmányozók mániája.

„Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.” Bocs, de ha csak másokkal együttműködve bontakozhat ki, akkor nem szabadság. Tiszta KISZ-délután. Lásd: „a szabadság felismert szükségszerűség”.

„Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.” Tiszta KISZ-délután. (És olyan politikusok mondják, akik imádnak bíróságra járni, hogy fáradságos munkával megszerzett becsületüket busás haszonnal megvédjék.)

„Bízunk a közösen alakított jövőben.” Tiszta KISZ-délután. Ha én másképp gondolom a jövőt, mint a tisztelt alkotmányozók, és egyénileg bátorkodom alapítani, akkor mi van?

„Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzésével mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.” Tiszta KISZ-délután. „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint.” És különben is, hogyan értik? Van olyan munkavégzés, ami nem a közösség gyarapodásához járul hozzá? Ha viszont nincs, akkor miért van értelme kötelezővé tenni? Ha meg létezik ilyen munka, akkor ezentúl tilos elvállalni?

„A munkavállalók és munkaadók – a munkahelyek biztosítására, a nemzetgazdaság fenntarthatóságára, és más közösségi célokra is figyelemmel – egymással együttműködnek.” Most ne figyeljünk a szörnyű szórendre, sem az „egymással együttműködnek” tautológiájára. De mi ez?! A munkavállalók és a munkaadók együttműködését utoljára Olaszországban, esetleg Portugáliában emelték közjogi szintre időközben megbukott rendszerek. Ha az alkotmányozók az érdekegyeztetésre gondolnak, miért nem azt mondják? De valószínűleg nem arra gondolnak, mert az nem együttműködés –  „közösségi célokra figyelemmel” –, hanem ellentétes érdekes egyeztetése. Ez az alkotmánytervezet pedig nem számol azzal, hogy az érdekek és a vélemények ellentétben lehetnek egymással. Közösség van. Nemzeti egység.

Azon pedig, mint a mi prófétánktól tudjuk, „csak ruha” az államforma, a köztársaság. És így is van. Ha a nemzet egységes, a köztársaság mellékes. „Hazánk neve: Magyarország.” Csak tévelyegtünk eddig, amikor Magyar Köztársaságnak hittük.

Ezzel függ össze a tervezet legnagyobb bűne. Az alapító atyák 1989-ben csak kétharmados parlamenti többséggel megváltoztatható törvények sokaságát illesztették a rendszerbe. Ennek oka az akkori – reformkommunista – kormányoldal és az ellenzék kölcsönös gyanakvása volt: nehogy a másik olyan törvényt hozzon, amelyikkel befolyásolhatja a szabad választás eredményét, vagy amelyik alapjogot érint. A kétharmados kényszer és a belőle származó erkölcstelen kompromisszumok rendszere aztán bénító hatással volt a kormányzásra, önmagában is súlyosan rontotta a minőségét.

Hogy a régi alkotmánynak ezt a hibáját megszüntették volna? Dehogy. A kétharmados – 1989 első felének szóhasználatát felújítva: „sarkalatos” – törvények most is ott vannak az alkotmányban. Csak most már nem a kölcsönös gyanakvás indokolja őket, hanem az egyeduralomra törekvő párt garantálná velük, hogy akarata majd akkor is érvényesüljön, ha nem lesz ilyen abnormális túlsúlya.


A 89-es alkotmánynak sok baja volt, de legalább parlamenti váltógazdaságra kalibrálták. Ezt a mostanit nem. Teljesen logikus, hogy hazánk hivatalos nevéből kimarad a „köztársaság” szó.
Annak idején Antall József a kerekasztal-tárgyalásokon nem a nemzeti egységből, nem is a KISZ-délutánok közösségfogalmából, hanem az 1946. évi I. törvényből indult ki. Idézem az elejét: „Magyarországon 1918. november 13-án megszűnt a királyi hatalom gyakorlása. A nemzet visszanyerte önrendelkezési jogát. Négyszáz esztendős harc, az ónodi gyűlés, az 1849-es debreceni határozat, két forradalom kísérlete és az ezt követő elnyomatás után a magyar nép újra szabadon határozhat államformájáról.

Az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott Nemzetgyűlés most a magyar nép nevében és megbízásából megalkotja azt az államformát, amely a nemzet akaratának és érdekeinek legjobban megfelel: a magyar köztársaságot.”

Ha már ilyen lendülettel rontanak neki a magyar – nem „népi”, nem „szocialista”, nem „demokratikus centralista”, hanem csak úgy,  magában – demokratikus hagyománynak, talán nem ártana belefoglalni az alkotmányba Antall József sírjának megtiprását is. Többek között.



* KISZ = Kommunista Ifjúsági Szövetség.