Polgárok, őrök, romák

A Jobbik és a hozzá közeli szervezetek intenzív reakcióját az a tény is katalizálta, hogy Vona Gábor – gyöngyösi lévén – jól ismeri a helyi terepviszonyokat, és a kezdetektől személyes ügyként kezelte az esetet. Március elsején népes polgárőr-különítmény érkezett a településre, akik azóta is folyamatos járőrözéssel tartják fent a közbiztonságot – a helyi „gázsók” legnagyobb örömére.

Vona egy hete nem kis megelégedéssel írt a Facebookra az eseményekkel kapcsolatban: „Orbán Viktor két hét alatt rendet ígért [...] A polgárőrök az ország különféle pontjairól érkeztek, vettek ki szabadságot, utaztak oda a saját költségükön, hogy olyan embereken segítsenek, akikkel még soha életükben nem találkoztak. Ez Orbán Viktor és Pintér Sándor számára szégyen, a számukra pedig hatalmas dicsőség. Az eltelt egy hétben Gyöngyöspatán tényleg megvalósult a közbiztonság.”

Nem meglepő, hogy a sikerek láttán a hírek szerint számos település kérte máris a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesületet arra, hogy emberei látogassák meg őket is. Gyöngyöspatán a falusiak szállásolják el és látják el a polgárőröket, és ezzel vélhetően nem lesz gond máshol sem.

A kibontakozó kép kettős állami kudarcot mutat, melyért nem csak az Orbán-kormány, hanem gyakorlatilag minden egyes a rendszerváltás utáni kormány azonosan felelős. A tragédia egyik felét a romák által nagy arányban lakott falvak és települések gázsó lakosságának mindennapos problémái jelentik, mely problémákról a baloldali kurzus alatt a rasszizmus szinte automatikus vádja miatt volt lehetetlen beszámolni, ugyanazon gondokat a jobboldali irányítás alatt pedig a középosztályra való fókuszálás miatt nincs energia megoldani – maximum a szájkaraté szintjén.

A tragédia másik oldalát a telepi romák a társadalomból való kiszakadása jelenti, tradícionális életformájuk lefordíthatatlansága, a jogrendszer elrettentő erejének összeomlása, a diszkrimináció, munkanélküliség és mélyszegénység (és a sor tetszés szerint folytatható). A romakérdést sem a jobboldal etnocentrikussága, sem a baloldal színvaksága nem volt képes kezelni.

Ez a két kérdés azonban csak együtt és egyszerre kezelhető és megoldható. Egy kormány sem engedheti meg, hogy országának részeiben egyenruhás igazságosztók tartsák fent a rendet – de azt még kevésbé, hogy egész régiók váljanak ellenőrizhetetlen tereppé a közbiztonság szempontjából.

Májusban e hasábokon azt írtam: „Orbán-címkés placebóval próbálják csökkenteni a páciens szenvedését, azt állítva hogy már pusztán attól jobb lesz a közbiztonság, hogy az emberek elhiszik Orbánnak, hogy az intézkedések által javul a helyzet.” Úgy tűnik, a placebó nem hatott, a terepen legalábbis semmiképpen, és mindazok, akiket eddig is csak a média tájékoztatott lokális a magyar-roma etnikai konfliktusok alakulásáról, most a sajtóból szembesülhetnek a kérdés akuttá válásával. Orbán és Pintér most lépéskényszerbe került, az állam erőszak-alkalmazási monopóliumának legjobb esetben is fél-legális megsértése ugyanis abszolút tolerálhatatlan.

Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy idén elmaradt a szélsőjobb már-már szokásossá váló március 15-ödikei budapesti performansza. A korábbi tüntetők nagy része minden bizonnyal azért nem ment ki az utcákra az idén, mert legalább részben elégedett a kormánnyal. Egy másik részük meg talán éppen ostort pattogtat, valahol a Mátra lábánál.