LMP: Melyik az atombiztos stratégia?

Ravasz Ábel | 2011. március 30. - 08:25 | Vélemény
Nyilvános levélben szólította fel az LMP a kormányt, hogy hagyjon fel a paksi atomerőmű bővítésének tervével, és helyette a megújuló energiaforrások felhasználásán dolgozzon. Jávor Benedek levele egyértelműen azt a hullámot próbálja meglovagolni, ami – a Japánt elérő cunami virtuális testvéreként – a fukusimai atomerőmű kálváriája miatt söpört végig Németországon.

A hétvégi tartományi választásokon ugyanis a Zöldek pártja mindkét most szavazó régióban 10 százalékpontnál nagyobb javulást ért el, sőt Baden-Württembergben az ökopárt adhatja majd a miniszterelnököt is. A választási kampány gyakorlatilag a nukleáris energiához való viszonyulás köré csoportosult, a korábban „atombarát” konzervatívok pedig olyannyira beismerték vereségüket e téren, hogy Angela Merkel bejelentette a 80-as években épült nukleáris erőművek egész országot érintő leállítását.

Az energetikai kérdéseket a szakértőknek átengedve, a politika iránt érdeklődőket elsősorban az a kérdés foglalkoztathatja, hogy megvan-e az LMP-ben az erő a fukusimai katasztrófához hasonló helyzetek kihasználására, hogy van-e a pártban a németországi zöld mozgalomhoz mérhető, akár több tíz százalékos potenciál, illetve hogy alkalmas médium-e ez a párt a zöld civilek által megmozgatott energiák becsatornázására. A német és a magyar ökopárt közötti különbségek ugyanis jelentősek és egyáltalán nem csak a felszínen.

Kiemelkedően fontos eltérés a két párt között, hogy a német zöld mozgalom már évekkel ezelőtt, a kezdetek kezdetén egyértelműen leválasztotta magát a (jobboldali) liberális diskurzusról, melyet a szövetségi parlamentben a Guido Westerwelle külügyminiszter által vezetett FDP képvisel. Ezzel szemben az LMP jelenleg éppenséggel a korábban az SZDSZ által képviselt balra hajló liberalizmustól távolítja el magát szándékoltan. Míg a Zöldek szimbolikus politikai kérdésekben radikális baloldalinak és internacionalistának számítanak – baden-württembergi vezetőjük például egy korábbi kommunista aktivista –, addig az LMP inkább a nacionalizmussal flörtöl, vagy legalábbis nem utasítja el a nemzeti diskurzus egyes elemeit sem, mint azt láthattuk a Trianon-emléknappal kapcsolatban is. Az olyan közös elemek, mint a posztmodern ideológiák beépítése és az antiglobalizmus ezt a szakadékot maximum elfedni tudják, eltűntetni azonban aligha.
Az ideológiai eltérésekből következik a két ökopárt koalíciós potenciáljának eltérése is: míg a Zöldek 1998 és 2005 között két cikluson keresztül voltak a szociáldemokrata SPD természetes partnerei (és a vörös-zöld koalíció most a tartományi szinten él tovább), addig az LMP folyamatosan hárítja az MSZP mindkét szárnyának közeledési szándékait – igaz, jobbról sem látszanak kapcsolódási pontok. Ez nem jelenti azt, hogy az LMP a jövőben ne választhatna bárkit szövetségesének, csupán annyit, hogy az izolálódás imidzse sokakat tántoríthat el a párt választásától, különösen amennyire a jelenlegi ciklus devalválni látszik az ellenzékiség értékét. Ráadásul, ha a Fidesz választási reformja csökkenteni fogja a listás helyek számát, akkor az egyéni körzetekben tarthatatlanná is válhat a vörös-zöld széthúzás.

Bár az LMP a zöldet választotta színeként, szavazói – Németországgal ellentétben – mégsem elsősorban az ökológiai kérdések miatt választották pont ez a pártot. Míg Németországban (és különösen Baden-Württemberg tartományban) az atomenergiával szembeni tradícionális, szokatlanul erős ellenállás elég mély probléma tudott lenni ahhoz, hogy önmagában is strukturálja a politikai teret, addig Magyarországon a környezettudatosság korántsem akkora téma, hogy felmerüljön egy ilyen szcenárió. Az LMP választóinak sorait – az ökoszavazók lelkes, de nem túl népes tábora mellett – júniusban elsősorban a (liberális, klasszikus konzervatív, kisgazda, stb) párt nélkül maradt „törmelékszavazók”, illetve a politikától elforduló protestszavazók töltötték fel – ezt a vegyes társaságot azonban nagyon nehéz (sőt: az utóbbi csoportot parlamenti keretek között gyakorlatilag lehetetlen) kielégíteni, különösen az ökopárt által jelenleg képviselt tétova-passzív stílusban. A párt kommunikációja ugyanis korántsem olyan átütő, mint azt egy ilyen fiatalos formációtól el lehetne várni – szerencséjükre azonban a magyarországi ellenzék jelenlegi állapotában ez a tétovázás a többiek hasonlóan gyenge (sőt még gyengébb!) kommunikációs teljesítménye miatt vélhetően nem nyilvánul majd meg az elvesztett szavazók szintjén.

A fenti érvelés természetesen korántsem arra irányult, hogy a jövőben Jávor Benedek ne ítélje el a magyar állam atomstratégiáját, épp ellenkezőleg: az LMP-nek az a dolga, hogy képviselje a zöld megfontolásokat a közbeszédben, támogatóinak belső magját pedig valóban a zöldek és az antiglobalisták adják. Arra azonban, hogy a párt a németországi zöldekhez hasonló tényezővé váljon a fukusimai krízis árnyékában, az esély jelenleg nagyon kicsi – a párt térnyerése előtti valódi utat az áprilisi „párt nélküli” szavazók hosszú távú megtartása jelentheti. Ez azonban – már csak a beépített törmelékek eredete miatt is – nehezen fog menni a baloldali értékek és a baloldali töltetű liberalizmus felé való nyitás nélkül.