A gróf kárpótolva lesz

Nagy László fenti szavait sokáig túlságosan pátoszosnak gondoltam. Pedig csak megsejtette a jövőt. A saját jövőjét is.

Induljunk egy kicsit messzebbről. Két napja jelentette az MTI, hogy a marosvécsi Kemény-kastély kertjében megrongálták Wass Albert síremlékét. Lecsavarozták róla a kör alakú bronzplakettet, az író portréjával és a WASS ALBERT 1908–1998 felirattal. A helyi rendőrök azt mondták, lopás vagy garázdaság történt, és nem zárták ki a sírgyalázás lehetőségét.

Másnap nyilatkozott dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, nemrégen még az utolsókat rúgó Magyar Köztársaság főbírája, szóval olyan ember, aki az igazság és igazságosság felelőse volt Magyarországon. Az olvasó türelmét kérve pontosan idézem az MTI-közleményt, nehogy valaki azt mondja, kiforgatom a szavait:

„Az EMT elnöke amiatt szólalt meg, hogy szerdán az erdélyi Marosvécsen megrongálták Wass Albert író síremlékét. Lomnici Zoltán úgy látja, higgadt, de a korábbinál sokkal határozottabb fellépésre van szükség az anyaország részéről annak érdekében, hogy megszűnjön a határon túli magyarság nemzeti méltóságának megsértése.

Emlékeztetett, hogy az elmúlt időszakban több esetben is magyar történelmi emlékhelyeket, sírokat rongáltak meg. Mint elmondta: meggyalázták, majd megrongálták Esterházy János felvidéki magyar politikus kassai szobrát, később Kárpátalján felgyújtották, majd megrongálták és horogkereszttel festették le a vereckei honfoglalási emlékművet. Néhány héttel ezelőtt pedig a délvidéki Adán letakarták Damjanich János szobrát, továbbá a délvidéki magyarirtás több emlékhelyét megszentségtelenítették. Arra is rámutatott, hogy a bűncselekmények elkövetői több esetben politikusok voltak.

Lomnici Zoltán a legutóbbi marosvécsi bűncselekménynél (sic) kapcsolatban egyelőre nem kívánt állást foglalni, mert – mint mondta – a rendőrség még nem állapította meg, szoborgyalázásról vagy lopásról van-e szó.”

Ez a jeles közéleti személyiség tehát a) „amiatt szólalt meg”, hogy megrongálták a síremléket, b) a sírrongálással kapcsolatban „nem akart állást foglalni”. Figyeljük meg azt a jellegzetes kettősséget, ami a nemsokára csak néhai Magyar Köztársaság politizáló szakértelmiségijeire oly jellemző.

Egyfelől politikai képzeteik a lehető legegyszerűbbek, meg kell védeni a nemzetet a szomszédos országokban támadó buta és/vagy agresszív nacionalizmustól (mely buta és/vagy agresszív nacionalizmustól mi persze tökéletesen mentesek vagyunk). Hát mi más lehetne a marosvécsi akció, mint egy tendencia része? Tudatos megfélemlítés? Másfelől mégiscsak közbeszól a szakmai lelkiismeretük, és betartják a hivatás szabályait: amíg a vizsgálat be nem bizonyítja, hogy szoborgyalázás volt, addig nem lehet kimondani, hogy szoborgyalázás volt. Nehogy már valaki azt állítsa, hogy kimondtuk, hogy a marosvécsi akció egy tendencia része, tudatos megfélemlítés. A politikai együgyűségnek és a kényszeredett szakmai korrektségnek ez a összjátéka rendesen közreműködött a Magyar Köztársaság bukásában, de harmadiknak hozzá kell tennünk a politizáló értelmiség még egy általános tünetét: a valóságismeret teljes hiányát.

A politikai indítékú sírgyalázásnak ugyanis nem az a módszere, hogy az éj leple alatt gondosan lecsavarozzuk egy síremlékről azt, ami eladható. Ez a színesfém-tolvajlásnak a módszere, az pedig virágzó iparág a Kárpát-medence mélységeiben. (Itt azért kénytelen vagyok feltenni a kérdést, hogy milyen ország az, amelyiknek öt éven át olyan ember lehetett a pénzügyminisztere, akinek üzleti karrierje – főállású városi párttitkárság után –a színesfém-kereskedelemben indult a legszegényebb megyében. Nincs kétségem, hogy hivatalos irat van a tisztaságáról, nem is az ő minőségére kérdeztem rá, hanem az országéra. Kitérő vége.)

Nyilvánvalóan nem Az ember tragédiája ellen van kifogásuk azoknak, akik rendszeresen lefűrészelik a Margit-szigeti Madách-szobor karjait. (Ezt sehogy sem értem: elég zajos a dolog, a sziget egyik végétől a másikig süvölt az éj csendjében; hogyhogy nem hallja meg senki?) Feltehetően nem vallásfilozófiai nézeteiket fejezték ki azok, akik a Gellért-hegyről, a Filozófusok parkjából elvitték Assisi Szent Ferenc, Gandhi és Bódhidharma, hogy is mondjam, optimistán rögzített bronzszobrait. Ami könnyen elvehető, és értéke van, azt leveszik és eladják, másvalaki megveszi, a nemzeti hagyomány meg az egyetemes érték meg úgy általában a kultúra pedig telibe van.

Létezik azonban egy másik kör alakú bronzplakett, amit még senkinek sem jutott eszébe ellopni. Mint látni fogjuk, lopásra nincs is szükség. Olyan, mintha nem lenne, és embereknek bevételük van abból, hogy az ő világukban ilyen tárgy közterületen már nem létezik. Ez a szobrászati mű Budapest XIV. kerületében, a Pákozdi tér sarkán látható (mármint nekünk, akik még látjuk) 1997 óta. A tér egy kis lakótelepen van, amely a Nagy Imre-i Új Szakasz lakásépítési programjának keretében épült még 1956 előtt. A Pegazust ábrázoló plakett egy márvány emléktáblát díszít, amibe az van vésve: „E házban élt és alkotott 1955 és 1967 között Nagy László és Szécsi Margit költőházaspár.”

Szécsi Margit költészetét is sokan szeretik, de Nagy Lászlóért több nemzedék rajongott, utánzóinak száma fölmérhetetlen, beszédmódjával, világlátomásával értelmiségiek tömegének gondolkodására hatott – olyanokéra, akik most a Nemzeti Ügyek Kormányának feltétlen hívei, hiszen annak filozófiája legalább részben a hatvanas-nyolcvanas évek népi gondolatából ered. Elismerték és szerették azok is, akik másféle irányzatot követtek.

Nagy Lászlónak nincs utcája Budapesten. Boldog-boldogtalannak van, neki nincs.

Szerencsére Budapest XIV. kerületének önkormányzata megszavazta, hogy a Pákozdi tér kapjon új nevet. Jobbikos indítványra szavazta meg – ezek a jobbikos indítványok úgy mennek át, mint kés a vajon. Úgy nyomják le mindenki torkán a saját, igaz magyarságnak hitt mit-se-tudásukat, ahogy akarják. Demokratikusan. Annak a budapesti térnek tehát, ahol Nagy László tizenkét éven át élt és alkotott, ezentúl új neve lesz: Wass Albert tér.

Szegény gróf emlékét annyira elnyomják, a kerületben is csak egy emlékparkja volt eddig. Ismernek is tőle kb. két mondatot meg három címet, ami az ő műveltségükhöz képest roppant sok. Míg ellenben: Nagy László? Tele van ilyen névvel a telefonkönyv.

Nem kell ehhez az elszabadult bunkósághoz se franciakulcs, se pajszer, se flex. A stílus annyiban különbözik, hogy az emlékműrombolók meg a színesfémtolvajok titokban csinálják, a kicsi helyi nyilasocskák meg a nekik gazsuláló tökfejek csapata pedig nyíltan, fényes nappal, és még büszkék is rá.

A rossebbe már, ez merénylet az én emberi és nemzeti méltóságom ellen, meg mindenkié ellen, akik ezeknél – nem kunszt – jobban ismeri a. nemzeti örökséget és általában az emberi kultúrát. Tehát jobban is szereti. S hogy a volt főbírót idézzem: „a tudatos megfélemlítés szándéka” állhat a háttérben.

Lominci úr, a mi elnyomott, meggyalázott, határon inneni és túli kisebbségünk védelmében nem tetszene emberi jogi szervezetekhez fordulni?