Éljen május elseje, avagy temetném a...

Pedig akkor sem a melónak volt becsülete, csak egyértelműbb volt a propaganda. Dolgoztam én az átkos utolsó éveiben itt-ott, láttam, mennyire becsülik a szövetkezetek és a gyárak a munkát, a munkást. Május elsején látványosan sokra, az év 364 többi napján meg semennyire. A szüleim pl. végigdolgozták az életüket, nagyobb részt az előző rezsimben, oszt... Na hagyjuk...  Nem sírom hát vissza Husákékat.

Az azonban igaz, hogy ez a másik rezsim sem akarja igazából megbecsülni a munkát. Persze, tudjuk, a rabszolga csak annyit kapjon, amennyiből nem hal éhen, hogy továbbra is kizsákmányolható legyen, de azért egy picivel több motiváció nem ártana.

Permetezni akartam, aztán meg kivinni a gyerkőcöket a lóversenyre. Egyikből sem lett semmi. Az eső... Amúgy aranyat ér... Ma már. Anno, ha esett, ha fújt, kötelező volt mindenkinek felvonulni, majd boldogan (boldogtalanul) lerészegedni a bufet feliratú sátraknál. (Amúgy hallottuk, hogy az ország egyes városaiban valamivel állítólag lazábban vették a dolgot és nem kellett mindenkinek kivonulnia, csak az előre kijelölteknek. Hát ennyire voltunk már akkor is egyenlőek.) A zenesuliból kötelezővé tett fúvószenekarral kellett mindig végigcaplatnom a főutcán, utána meg a tribün mellett fújni ugyanazt az indulót megállás nélkül másfél órán át. A karmester kiválasztott egy olyat, amelynek utolsó ütemére simán ráköthető volt az első – így végtelenítettük (street version – mondanák ma a DJ-k). Persze, a suliba külön igazolást kellett vinnem, hogy nem lógtam, hanem az elvtársak nótáját húztam (fújtam). Nem lóghattam, mert az akkora bűn volt, hogy a középiskolai felvételimet kockáztattam volna vele (politikai priuszos apával).