Éljen május elseje, avagy temetném a...
Mert ma is abból indulunk ki, ami már akkoriban is hazugság volt. Hogy a melónak becsülete van, de legalábbis legyen...
Pedig akkor sem a melónak volt becsülete, csak egyértelműbb volt a propaganda. Dolgoztam én az átkos utolsó éveiben itt-ott, láttam, mennyire becsülik a szövetkezetek és a gyárak a munkát, a munkást. Május elsején látványosan sokra, az év 364 többi napján meg semennyire. A szüleim pl. végigdolgozták az életüket, nagyobb részt az előző rezsimben, oszt... Na hagyjuk... Nem sírom hát vissza Husákékat.
Az azonban igaz, hogy ez a másik rezsim sem akarja igazából megbecsülni a munkát. Persze, tudjuk, a rabszolga csak annyit kapjon, amennyiből nem hal éhen, hogy továbbra is kizsákmányolható legyen, de azért egy picivel több motiváció nem ártana.
Permetezni akartam, aztán meg kivinni a gyerkőcöket a lóversenyre. Egyikből sem lett semmi. Az eső... Amúgy aranyat ér... Ma már. Anno, ha esett, ha fújt, kötelező volt mindenkinek felvonulni, majd boldogan (boldogtalanul) lerészegedni a bufet feliratú sátraknál. (Amúgy hallottuk, hogy az ország egyes városaiban valamivel állítólag lazábban vették a dolgot és nem kellett mindenkinek kivonulnia, csak az előre kijelölteknek. Hát ennyire voltunk már akkor is egyenlőek.) A zenesuliból kötelezővé tett fúvószenekarral kellett mindig végigcaplatnom a főutcán, utána meg a tribün mellett fújni ugyanazt az indulót megállás nélkül másfél órán át. A karmester kiválasztott egy olyat, amelynek utolsó ütemére simán ráköthető volt az első – így végtelenítettük (street version – mondanák ma a DJ-k). Persze, a suliba külön igazolást kellett vinnem, hogy nem lógtam, hanem az elvtársak nótáját húztam (fújtam). Nem lóghattam, mert az akkora bűn volt, hogy a középiskolai felvételimet kockáztattam volna vele (politikai priuszos apával).
Szóval, így szolgáltam én anno a régi rendszert. Nem ekével, kalapáccsal, csak egy félig sidolozott trombitával. És a szovjet himnuszba mindig büszkén belefújtam egy hamis hangot – ez volt az én gyermeki lázadásom. És hogy kifigyeltem, majd terjesztettem ismerőseim között a haverokkal, kit láttunk PSVB (pomocná stráž Verejnej bezpečnosti) feliratú karszalaggal lófrálni. Ezek a „titkosrendőrök” egész évben civilben lapítottak, sunyítottak, füleltek, de ilyenkor a tömeg miatt mindannyiukat behívták szolgálatba, s tkp. leleplezték... Mi pedig gondoskodtunk róla, hogy másodállásuk kellő hírverést kapjon a városkában. Köpött is mindenki a hátuk mögött...
Mindenki azon röhögött, hogy nálunk a május elseje munkaszüneti nap, a románok meg dolgoznak. Hát tulajdonképpen én is dolgoztam. 8-tól délig fúvósok, aztán rohanás a kertbe a családdal. Ki kellett használni a szabad napot.
Most is dolgozom, írom a heti másodikat, ha már a permetezésből nem lett semmi. Ki kell használni az időt, hét közben nem győzhető meg minden.
Munkával ünnepelem a munkát román recept szerint.
Pedig nem okvetlenül kellene csak évente egy alkalommal ünnepelni. Sokkal jobban érezném magam, ha a jól elvégzett munka után naponta megállhatnék kicsit pihenni, átélni a katarzist, az alkotás feletti örömöt. Minden nap a munka ünnepe lehetne. És lennének havonta kiemelt ünnepek is – a fizetésnapok! Jó munka + jó fizetés = ünnep! Éljen május elseje! Naponta, havonta, mindig!
De valahogy ez nem akart összejönni sem az átkosban, sem ma. Úgyhogy éljen, éljen, de ne a munka ünnepeként, mert ez így kurvára cinikus, hanem mert... csak. Csak úgy. Miért ne? Elvégre most kezdődik a szerelem hónapja! Végre valami jó!
És a munka? Megvár. Senki el nem végzi helyettünk. Éljen. Énekelhetünk is. Temetném a munkát...
