Abszurd skizofrénia vs. tolerancia

Ardamica Zorán | 2011. május 7. - 19:56 | Vélemény
Szlovákia fele akkora, mint Magyarország, fele annyi lakossal. Szlovákiában a romák helyzete tudtommal nagyjából összehasonlítható a magyarországival. Szlovákiában a romákon kívül számos nemzeti kisebbség él, köztük közel fél milliós magyarság. Magyarországon ugyancsak számos nemzeti kisebbség él a romákon kívül, de a lakosság arányát tekintve a szlovákiai magyaroknak megfelelő, közel egymilliós nemzeti kisebbsége nincs.

(Itt meg kell jegyezni, hogy e hevenyészett összehasonlítást bonyolítja a roma etnikum / nemzetiség típusú – valószínűleg megkerülhetetlen – kettős mérce, valamint a zsidó vallás / nemzetiség típusú – valószínűleg megkerülhetetlen – kettős mérce.)

Fentiek ellenére laikus, de nyitott szemmel járó emberként úgy látom, Magyarország szénája áll rosszabbul nemzetiségi politika terén. Számos kisebbségeinek száma elérte azt a picike „nagyság”rendet, amely különösen megnehezíti a nemzetiségek identitás-megőrzését. Ezzel sok szlovákiai kisebbség is így van, viszont a magyar éppen relatíve nagy lélekszáma miatt problémás – szinte már egy nemzetállam államalkotó társnemzete pozíciójára hajaz...

(A szinte kifejezés részemről itt egyrészt a szituáció relatív voltára utal, másrészt a visszafogott irónia eszköze szeretne lenni.)

Gyakorlatilag nem található szlovákiai magyar, aki a szlovák szélsőjobbot, élén Ján Slotával és a Szlovák Nemzeti Párttal demokratikus, hazai és európai parlamentekbe való formációnak vélné. Az indokok világosak. Ugyanez a helyzet a még szélsőségesebb Slovenská pospolitosťtyal és hasonló alakulatokkal. Némely megtévesztett vagy megélhetési roma szervezet / párt (?) képezi a kevés kivételt a szlovákiai nemzetiségek között, amely legitim politikai erőként tekint a felsoroltakra, tevékenységük feledhető látszattevékenység.

Tudtommal Magyarországon sem a nemzeti kisebbségek szavazták be a Jobbikot a tisztelt házba... Beszédes azonban a Jobbik és az SNS parlamenti százalékainak összevetése a tekintetben, vajon a teljes lakosság mennyire tekinti őket szalonképesnek.

Míg azonban a szlovákiai magyarok konzekvensen elutasítják a szlovák szélsőjobbot, körükben a magyar szélsőjobb elutasítása már nem egyértelmű. Nem állnak ugyan rendelkezésünkre statisztikák, a Szlovákiában magyarokkal folyamatosan érintkező személy naponta szembesül e ténnyel.

A „szlovákiai magyar ember” általában tökéletesen tisztában van azokkal az okokkal, amiért Slotát és társait a pokolba kívánja, ugyanezen okok alapján azonban nem minden szlovákiai magyar küldené el melegebb éghajlatra a magyar szélsőjobbot. Számomra riasztó, hogy – legalábbis környezetemben – egyre népszerűbb a magyar(országi?) nacionalizmus, sovinizmus, fajgyűlölet stb. Elvárjuk Slotától, hogy demokrata legyen, de hajlamosak vagyunk (mármint ők) szemet hunyni a demokrácia egy-egy elvének „nem tökéletes” érvényesülése fölött, ha egy másik kisebbséget ér sérelem. Miközben Szlovákiában számos magyar iskola (identitásunk megőrzésének egyik letéteményese – elméletben...) kifejezetten a magyar cigányoknak köszönhetően létezhet még, a szlovákiai magyar emberek egy – már látható, regisztrálható – hányada veszi át a Jobbik cigánypolitikájának szólamait. Sőt, elég erőteljesen kezd ismét megjelenni a hagyományos tótozás mellett a zsidógyűlölet is.

Igaz ugyan, hogy a kulturális beszűkülés, a neveltetés módja, valamint egyes történelmi tradíciók nagy szerepet játszhatnak az ilyen gondolkodás terjedésében (ismétlem, nem statisztikák, hanem tapasztalatok alapján nyilatkozom), ám talán a hagyományőrzés e formájától eltekinthetnénk...  

Csak az a kérdés, milyen motiváció alapján. Naivitás lenne azt gondolni, hogy egy-egy nagyobb lélekszámú embercsoporton belül teljesen eliminálható a politikai szélsőségesség. Fontos volna azonban, hogy a rendelkezésre álló minták egyértelmű válaszlehetőségeket szolgáltassanak. Ma ugyan Szlovákia minden tekintetben rálátást biztosít a nyugat-európai pozitív mintákra, azonban a differenciált szlovákiai magyarság nem minden rétegének kerülnek ezek feltétlenül szemhatárába, vagy ha igen, nem eléggé hangsúlyosan. Annál hangsúlyosabban válnak viszont a horizont részévé a magyarországi történések, az állam (vagy tehetetlensége, vagy pedig) toleranciája a szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben. A pesti Országgyűlésben eddig (?) büntetlenül lehet(ett?) cigányozni, zsidózni, buzizni, antimagyarozni, gárdista egyenruhában provokálni... A magyarországi írott, elektronikus és internetes média külön szélsőséges orgánumokat termelt ki, melyek szabadon, érdemi következmények nélkül uszítanak, s jutnak el a szlovákiai magyarokhoz, elsőként a könnyen befolyásolható és fogékony ifjúsághoz.

Míg a szlovák szélsőségesek (Slovenská pospolitosť) kis számú utcai akciói visszaszorultak, s az SNS csak verbális szinten uszít, azt is elég nevetséges módon, addig Magyarországon egyértelműen eddig példátlan módon felerősödött a fizikai és lelki erőszak.

Bár nem hárítható ezért a felelősség teljes mértékben a kormányzó párt(ok)ra, de azért nem is menthető(k) fel. Gyanítható, hogy a magyar-magyar befolyás („egy vérből valók vagyunk...”) kulcsszerepet fog játszani a jövőben a tekintetben, vajon a szintén kisebbségi sorsot megélő szlovákiai magyarság és annak remélhetőleg nem számottevő, de azért már egyre világosabban artikulált, szélsőségekre hajlamos rétegei milyen minták szerint gondolkodnak majd az elkövetkezőkben a kisebbségekről. Hogy az abszurd skizofrénia vagy a toleranciára való törekvés dominál-e majd.