Meggyfasirató

Mert volt nekem egy meggyfám! Egy spanyolmeggyem! Azt még úgy örököltem – vettem – az előző tulajtól a házzal együtt. A többi használhatatlan, menthetetlen állapotban lévő gyümölcsfát sajnos azonnal a költözés után ki kellett vágni, ne fertőzzék majd az újakat. Csak egy meggyem és egy spanyolmeggyem maradt. Azok mellé ültettem a csemetéket.

Idén tavasszal a hátsó meggyet félig megütötte a guta. De olyan szerencsétlenül, bárhogy metszi az ember, bárhogyan válogatja a szárazat, a beteget, megy vele a többi ág, oda az egész fa. Halálos ítélet pár hibás hajtás miatt... Egy hét sem telt bele, elszáradt a sárgabarack. Most először termett volna, ám mielőtt a kis bogyócskák terméssé fejlődtek volna, elkókadt az egész korona. Lepotyogott az első terméskezdemény, összeasztak a levélkék. Olyan most szegény, akárha virgács lenne a kertvégi krampusz kezében...

De három a magyar igazság, azaz a baj csőstül jön. Az ember minden nyavalyája se kevés, de még ez is hozzája! A spanyolmeggyet mindenki imádja a családban. Én és az asszonykám azért, mert költözéskor, azaz előtte, a gyorsan kapkodott felújítás közepette ő volt a tavasz. A szemünk láttára vált elvadult bozótból hatalmas fehér gömbbé a fagyos reggelek elmúltával. Mire május elején beköltöztünk, már családtagnak számított, akinek lehet az ablakban jó reggelt kívánni, aki veled él, aki mozdulatlan létére egész nap veled mozog és változik, tenyerén tartja az ég csicsergő madarait. Aki este mindig kicsit más, mint reggel. A gyerekek az ízéért kedvelték meg. A gyümölcse éretten olyan, mint a cseresznye, nem savanyú, édes, csak éppen annyira fanyar, hogy a kukac sosem megy beléje. Félelem nélkül rághatod, mindig hús nélküli... A szüleim az árnyékát szeretik forró nyári napokon.

A kezdetektől tudtuk, hogy nem lesz velünk örökké. De igyekeztünk húzni, halasztani a dolgot... Az elhanyagolt bozótból négy évnyi metszéssel, fűrészelgetéssel, ritkítással, alakítgatással sikerült – ha nem is tökéletes, de – koronát varázsolni. Meghálálta, termett a fa, ahogyan csak bírt. Tavaly ugyan a mérhetetlen eső tönkreverte, mégis igyekezett. A repedéseket beviaszoztam, a taplókat és egyéb gombákat levakartam, helyüket lekentem. A koronát próbáltam a kerítés felé növeszteni. A súly miatt. Ez a fa ugyanis majdnem fekszik. Hat méterre a gyökértől a törzse csupán hetven centire van a talajtól. Az előző tulaj sem tudja, miért feküdt így meg, de évről évre jobban dőlt. Mint egy hatalmas Jesse oltár a kertben. A fekvő alak oldalából kinövő hajtásokkal. Ilyet is csak egyszer láttam, történetesen a gyöngyöspatai templomban. Ugyebár, mindenki értesült róla, hol is van. Sajna, nem a gyönyörű középkori templom, az egyedülálló oltár és a környék páratlan szépsége, borai okán...

Szóval fekszik a kertben ez az oltáralak, ez a szent. És meghal. Én ölöm meg. Persze nem én, de mégis. Két hete egy vihar letörte a felét. Káromkodtunk, akár a kocsisok tengelyrepedésnél. De mit volt mit tenni, nem tapaszthattuk vissza. Az esők után a termés kipirosodott és súlyával elrepesztette a maradékot. Menthetetlenné vált szegény fácska. A törzs közepe már vizenyős, barna szivacs, megette a korhadás. Tegnap óta orosz katonaként szedjük a meggyet. Lefűrészelt, letört ágakról. Már csak a törzs csonkja van meg. Meredezik az udvaron – a halál dőlő totemoszlopa. Úgy egyétek, gyerekek, hogy az utolsó!

Volt pár magról kelt sudaram. Két évig próbáltuk átoltani beléjük a spanyolmeggyet. Nem fogant meg. Egy se. Vannak megismételhetetlen dolgok. Addig, amíg vannak. Aztán már nincsenek. Meg kell ezzel békülni. Ebben a francos világban ki tudja, jövőre mi lesz.