Ami Magyarországon lehetetlen

Széky János | 2011. október 7. - 14:16 | Vélemény
Van egy lengyel párt, úgy hívják, Palikot Mozgalma. Alapítója, névadója és vezére bizonyos Janusz Palikot, aki az első millióit raklapok gyártásával és habzóbor forgalmazásával szerezte. Jól meggazdagodott, belépett a Polgári Platformba, amikor az még nem volt kormánypárt, majd kirúgták rakoncátlan viselkedése miatt. Egyszer például elöl „szoci vagyok”, hátul „meleg vagyok” feliratú pólóban jelent meg a pártprogram vitáján. (Egyik sem.) Tavaly megalapította saját pártját, a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint 8 százalékot kapna az e hét végi választásokon. Programja vegytisztán liberális – szabad piac, drogliberalizálás, melegházasság –, de ő maga baloldalinak nevezi, ugyanis Lengyelországban az egyházhoz való viszony a baloldaliság-jobboldaliság egyik fő mércéje, neki pedig az a leghangosabb mondandója, hogy az egyház maradjon a templomok falai között. Ennek és Palikot stílusának az érzékeltetésére belinkelem egyik kampányvideóját, köszönet a Lengyelország ma blognak. Kérem az olvasót, szánjon rá 30 másodpercet, aztán folytatjuk.
Az utolsó pillanatban (nem gyanítunk szándékos időzítést, de hát K-K-Európában élünk) egy bíróság igazat adott a Mozgalom egyik szakadár aktivistájának, aki azt állította, hogy Palikot a kampányszámlák késedelmes kifizetésére buzdította egyik beosztottját. „Ha majd bejutnak a parlamentbe, az állami támogatásból ráérnek perkálni.” De ilyen alapon Magyarországon a fél politikai osztályt elítélhetnék, ha nem az egészet, és nem valószínű, hogy ettől 5 százalék alá csökken a Mozgalom híveinek aránya.

A mostani lengyel választásnak egyébként nem az a tétje, hogy ki győz. Semmi sem lehetetlen, de nagyon kevéssé valószínű, hogy az ottani viszonylatban „jobboldalibb”, azaz bigott, államszerető, a paranoiáig orosz- és németellenes Jaroslaw Kaczynski pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) kormányra kerüljön. A kérdés az, hogy a folyamatosan morzsolódó előnyű, jobbközép Polgári Platform (PO) kivel köthet koalíciót. Lehet, hogy eddigi partnere, a Lengyel Néppárt (parasztpárt) nem lépi át az 5 százalékos bejutási küszöböt. Akkor marad a szocialista utódpárt, ami gáz volna – vagy a meghökkentő Palikot.

A helyzet élénken emlékeztet a 2010-es cseh és szlovák választásokra. Van egy gazdasági értelemben jobboldali, egyébként liberális párt, amit az előző évben alapított egy markáns ideológiájú, erős egyéniségű politikus. Mivel a véleményeknek ez az együttállása mindenütt kisebbségben van, az ilyen politikusnak arra nincs esélye, hogy miniszterelnök legyen, de nélküle nem jöhet létre a koalíció. Azaz nélküle nem lehet megállítani a messiáskomplexussal megáldott, Európából kilógó – Csehországban és Szlovákiában bal-, Lengyelországban jobboldali – népboldogítókat. Mindegyik új párton sok a fogás, egyik sem mentes a vétségektől, mindegyik bőven szerzett ellenségeket. Vagy megmaradnak és megerősödnek, vagy nem.

Palikot, Schwarzenberg, Sulík. Nagyon különböző emberek, nagyon különböző politikusok. Egy a közös bennük: Magyarországon egyik sem vinné semmire.

Ismétlés a falra hányt borsó anyja: Bár a magyarországi tankönyvek, elemzések, konferencia-hozzászólások egyként feltételezik, hogy az eddigi magyar választási rendszerben valami kollektív politikai bölcsesség testesült meg, és ezért alapjában jó volt – az igazság az, hogy 1989 augusztus-szeptemberének pillanatnyi érdekviszonyai, alkui fagytak meg benne, és ezért alapjában rossz azóta, amióta ezek a szempontok elavultak. 1989 augusztus-szeptemberében, amikor ezt a rendszert kialakították, az volt a cél, hogy a politikai életben megmaradjon egy nagy reformkommunista blokk és egy nagy antikommunista blokk – amiben a homályos mechanizmus útján létrejött és kiválasztott ellenzéki pártok vesznek részt –, de az utóbbi győzzön az első szabad választáson, a résztvevők programjától függetlenül.

Mint minden megtervezett rendszert, ezt is elkezdték rongálni a valóság nem várt történései, nevezetesen, amivel 1989. augusztus-szeptemberben egyik tervező sem számolt: az egy-két hónap múlva megkezdődő kelet-európai forradalmak. Ezek fölöslegessé tették az egész méricskélést, a szabad országban szabadon megnyilvánuló vélemény- és érdekütközések – a pártképződés alapja – tudatos negligálását. De akkor már késő volt.

A magyar választási rendszer nem vesz tudomást arról, hogy a politikát hivatásos politikusok csinálják, akiknek akkor is joguk van bekerülni a parlamentbe, sőt a kormányba, ha részérdeket és kisebbségi – tehát a többség által elvetett – véleményt képviselnek, nem pedig az egész nemzetet vagy az egész politikai életet akarják megváltani. A tömérdek apró egyéni választókerület arra kényszeríti az új, kicsi pártokat, hogy a választókerületek túlnyomó többségében keressenek valami amatőrt, akiből egyéni képviselőjelölt lehet, különben a listás mandátumok elnyerésére sincs esélyük. Ahhoz, hogy szerencsével 15 embert bejuttassanak a parlamentbe, eddig legalább 150-et kellett az egyes kerületekben rajthoz állítaniuk; ha a terveket nézzük, ez a szám 2014-től 80-90-re csökken, de ez is nevetségesen sok: ennyi parlamentbe való ember a gyakorlatban nincs. A politika mint szakma és hivatás már ezen a ponton leértékelődik.

A következő pont pedig a kopogtatócédulák kőkorszaki rendszere, ami – a rég rothadt pártfinanszírozási rendszerrel együtt – azon a kommunista feltevésen, pontosabban hazugságon alapul, hogy a demokratikus politizáláshoz nem kell (sok) pénz, elég a lelkesedés. Ahhoz, hogy egy párt nagyjából az összes megyében elindulhasson, az egyéni jelöltnek jelölt emberei közül, mondjuk, 90–100-nak prezentálnia kell fejenként 750 kopogtatócédulát (2014-től legalább 50–55-nek fejenként 1500-at).  Ezért – túl a visszaélések lehetőségén – a pártnak ahhoz, hogy bekerüljön a parlamentbe, óriási létszámú aktivistahadat kell működtetnie többnyire jelentéktelen figurák helyi népszerűsítésére és az ajánlószelvények összekunyerálására. Ez részben megint csak pénzbe kerül, részben kételyek nélküli lelkesedést követel meg az alárendeltség elfogadásával együtt.

Azaz új – és régi – párt úgy csak maradhat meg, ha sok viszonylag buta és önállótlan embert tud mozgósítani. Kevés, viszonylag okos, önálló és bármilyen értelemben szabadelvű politikus helyett.

A helyzet azonban ennél is sokkal rosszabb. Láttuk, hogy a választási rendszert olyanra tervezték, ahol az egyes pártok programjai kevéssé számítanak. Ez az elv a sok egyéni választókerület és a kopogtatócédulák butaságkövetelményével egyesülve az intellektuális minimumra szállította le a politikát. Egy-egy párt, akár régi, akár új, lényegében csak annyit tud mondani, és nem is kell mást mondania, mint hogy a választópolgárnak ez és ez jár az államtól, de a másik párt nem adja meg neki. Egynél több agytekervény használata, mindennemű számolás, kapcsolat feltételezése az állami bevételek és kiadások között – ki van zárva. Az államnak tudnia kell osztogatni, mert ha nem osztogat, annak csak egy oka lehet, az, hogy gonosz. És, mint ilyen, lop.

Így csak egyféle választási ígéret lehetséges: az, hogy én majd osztogatni fogok. Van, akinél ez tudatos hazugság (Gyurcsány), és van, aki őszintén hisz benne (Orbán). Mármost az ilyen, abszurd ígéretét vagy betartja a kormányra kerülő párt, és akkor tönkreteszi a gazdaságot; vagy megszegi, és akkor hazug disznó lesz belőle, a nép pedig elkezdi utálni. Van azonban egy, pontosabban két abszolút határ, amit az ígéretek megszegése közben sem lépnek át. Az egyik a fő választói bázis – a szocialistáknál a nyugdíjasok, a Fidesznél az államfüggő „nemzeti középosztály” – kedvezményezése. A másik a kormányhoz hű politikai kaszt – a fent említett okokból elitnek nem nevezném – elárasztása pénzzel, megbízási szerződésekkel, kinevezésekkel stb.

Ez az ördögi kör eddig kétszer szakadt meg, 1995-ben a Bokros-csomaggal és 2009-ben a Bajnai-kormány megalakulásával. Bár történetesen mindkettő a szocialisták felől jött, egyik sem a szocialisták érdeme, hanem szakadékszéli kényszer és a tetejébe még külföldi beavatkozás kellett hozzá. Egyik politika sem választáson győzött, és egyiket sem terhelte a következő választás megnyerésének tétje. (A hűséges politikai kaszt túlkényeztetése amúgy Bokros alatt sem szűnt meg, mert nem ő volt a miniszterelnök-pártvezető; és Bajnai alatt is csak a botrányok miatt vált szemérmesebbé.)

Összefoglalva, a magyar politikai intézményrendszer és annak fő eleme, a választási rendszer tökéletesen kontraszelektív, a rossz minőségű politikusok – megszállott nemzetmentők, motyogó próféták és lapító bürokraták – felszínen maradásának kedvez, ahogy a gazdaság tönkretételének is. Másfelől elvágja a tényleges politikusok – szuverén, határozott véleményű, számolni tudó emberek – megjelenésének lehetőségét.

A közvetve vagy közvetlenül a marxizmuson nevelődött megfigyelők arról vannak meggyőződve, hogy a politikai válságokat a gazdasági bajok idézik elő.  El se tudják képzelni azt, hogy Magyarország gazdasági tragédiája – éppen fordítva – a politikai intézményrendszerből fakad, és ami ezzel összefügg, képtelenek a tankönyvi tételektől elszakadva meglátni, hogy mennyire és miért rossz ez a rendszer. Az sem elég figyelmeztetés, hogy a kormánnyal szembenállók legfőbb reménysége most egy parlamenten kívüli erő – lásd az előző cikket.

Éppen a szisztémából következően Magyarországon ma nincs a parlamentben olyan politikus vagy párt, aki vagy amelyik tudatosan, békésen, rendezett körülmények között, az alapoknál kezdve akarná újjáépíteni a politikai intézményrendszert. Nem a Fidesz által módosított változatát, hanem azt a 89-ben megtervezetett, aminek a Fidesz most csak kihasználja a legrosszabb lehetőségeit. Ezért a politikai rendszernek magától kell összedőlnie ahhoz, hogy a gazdaság egyáltalán gyógyulni kezdhessen.

Sem az nem lesz kellemes, ha ez az összeomlás bekövetkezik, sem az, ha elmarad

Utóirat október 9-én este: fölényesen győzött a normális jobboldali párt, a kis koalíciós partner bennmaradt, Palikot liberális mozgalma 10%-on van. Ez Magyarországon lehetetlen,

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője