Bal-jós jövőképek
A DKP egyre valószínűbb önállósodása és a szakszervezetek által létrehozott Magyar Szolidaritás Mozgalom ezzel párhuzamos megjelenése a politikai porondon a baloldal újjászerveződésének következő fázisát vetíti előre, mely a láthatóan öndefiníciós problémákkal küszödő MSZP számára is kritikus időszak lehet. Vannak azonban arra utaló jelek is, hogy a politikai bal rekonstrukciója önmagában nem lesz elég arra, hogy megtörje a Fidesz domináns pozícióját.
Bár a jelenlegit megelőző választási ciklusok arra engedtek következtetni, hogy Magyarországon kialakulóban van a bal és jobboldali kormányok közötti váltások rendszere, melyben a Fidesz és az MSZP játszhatják a főszerepet, a baloldal látványos szétesése és a Fidesz jelentékeny megerősödése megkérdőjelezi ezen vízió érvényességét. Különösen elgondolkodtató az a tény, hogy miközben a jelenlegi kormány fokozatosan veszíti el támogatói egy jelentős részét, ez elsősorban a bizonytalanok táborát növeli, a jelenlegi ellenzék pártjai pedig képtelennek mutatkoznak az átpártolók megszólítására. Ez pedig egyáltalán nem biztos, hogy csupán átmeneti tünet: az is lehetséges, hogy a magyarországi szavazók zömének valóban szimpatikusabb a politikai jobb, mint a bal (és a közép), és ezért számottevő jobboldali alternatíva hiányában képtelenek a pártválasztásra.
Adja magát a lengyel példa: a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), mely 2001-ben Leszek Miller személyében még miniszterelnököt adott az országnak, sorozatos botrányok révén három évvel később a korábbi 42%-os támogatottságról 11%-ra küzdötte le magát. A párt számára azonban az jelenti az igazi tragédiát, hogy a többszöri átszervezési kísérletek ellenére 2007-ben is csupán 13%-ot, a hétvégén pedig egyenesen 8%-ot sikerült elérniük a parlamenti választásokon, ezzel jelenleg az ötödik(!), azaz legkisebb erő szerepét betöltve a szejmben.
A lengyel politikai váltógazdálkodást jelenleg tehát a klasszikus baloldal csaknem teljes hiánya jellemzi: a két legerősebb párt a konzervatív-centrista Polgári Platform (PO) és a jobb-populista Jog és Igazságosság (PiS), miközben a náluk jelentősen kisebb másik két befutó, a frissen gründolt liberális Palikot-mozgalom és Waldemar Pavlak Lengyel Néppártja (közismertebb nevén a Parasztpárt) sem mondható tipikus baloldali erőnek.
De nincsen a magyarországihoz megszokott, a szociáldemokrácia felé tapogatózó politikai baloldal Szlovákiában sem: Robert Fico Smere ugyanis sokkal inkább a populista néppártok rokona, mint a szocdemeké, a jelenlegi parlamentet alkotó maradék öt párt pedig egyaránt a politikai spektrum jobb oldaláról érkezett.
Amellett tehát, hogy az új választási rendszer miatt a demokratikus ellenzék eleve nehéz helyzetbe kerül majd, ha a felértékelődött fontosságú egyéni választókörzetekben sikerrel akarja majd felvenni a harcot a Fidesszel, az sem evidens, hogy csupán a bal-közepet megcélozva egyáltalán lehetséges-e még a magyarországi szavazók hatékony mozgósítása. Könnyen lehet ugyanis, hogy az MSZP, a DKP, az LMP és a civilek által létrehozott, összefonódó új szervezetek (mint a Szolidaritás, a Milla és a 4K) egy egyre zsugorodó szavazói bázisért harcolnak, lehetőséget adva a Fidesznek a táborából korábban elpártoló jobboldali érzelmű disszidensek visszaszerzésére – a Jobbik „térítő” tevékenységéről nem is beszélve.
És míg a magyarországi politikai baloldalon – annak szétszórtsága ellenére – látszódnak a lehetséges jövőbeli kezdeményezések körvonalai, addig a Fidesz-ellenes konzervatívok növekvő tábora egyenlőre maximálisan szervezetlen. A politikai tér ezen, a valós jobboldali alternatívak (elsősorban az MDF) megsemmisítése után kiessé váló része a mai napig betöltetlenül áll – ha leszámítjuk a Fidesz (nem túl meggyőző) „van liberális szárnyunk is” tárgyú, amúgy is egyre ritkábbá váló kommunikációit.
Adja magát tehát a kérdés: lehet-e Magyarországon kormányt váltani a mérsékelt jobboldal megszólítása nélkül? Emögött pedig megbújik a másik: vajon érhet-e el a politikai baloldal még olyan eredményeket választásokon, mint tette azt rutinszerűen a rendszerváltás utáni két évtizedben? A válasz nem egyszerű, bár a lengyel példa egyértelműen arra utal, hogy középtávon is működhet stabilan egy politikai rendszer számottevő baloldali formáció nélkül – nem is rossz eredményekkel. Ennek ára viszont az, hogy a szavazók csak a konzervativizmus mérsékeltebb és radikálisabb formái közül választhatnak. A 2014-es választások éppen ezért arról is árulkodnak majd, hogy van-e egyáltalán még tömeges igény Magyarországon a klasszikus baloldalra, vagy pedig a populizmus végzetes sebet ejtett a szociáldemokrácia magyar programján.
