Sutyerákok és lelkesek

A magyar kormányzat összes gazdasági és politikai lépése tökéletesen kiszámítható, pontosabban: ki lehetett számítani, ha valaki rendesen figyelte Orbánék megnyilatkozásait és cselekedeteit 2002 és 2010 között. Ami nem lep meg, azon nem tudok felháborodni, se a gazdasági tomboláson, se a nyilasoknak kedvezésen, nem tehetek róla, így van az agyam berendezve. Általában nem látok semmilyen Rubicont, amit pont most léptek át, nem szoktam aláírni, sem a Kossuth téren tüntetni. (Abban, hogy a parlament előtti tér „a gyülekezési jog állampolgári gyakorlásának kiemelt színtere”, ugyanúgy nem értek egyet a szobor kipaterolását indítványozó kormánypárti sutyerákokkal, mint a kormány ellen tüntető lelkes civilekkel.)

De az, hogy József Attila szobrát ki akarják telepíteni a Parlament mellől, „más, méltó helyre, a fővárosba vagy vidékre”, kikészít. Pláne hogy az erről nyilatkozó L. Simon László egy szuszra említi Károlyi Mihállyal, akinek a politikusi megítéléséről most nem nyitnék vitát, de tényként fogadom el, hogy a mostani kormányoldal gyűlöli. Úgyhogy a „méltó hely a fővárosban vagy vidéken” ebben a mondatban fonákul hangzik.

Szóval próbálom megérteni, miért fordulok ki magamból.

Mondjuk például azért, mert ezt nem lehetett kiszámítani. Semmi értelme. Nem vezethető le az elmúltnyolcév Fidesz-politikájából, sőt, Orbán Viktor még tavaly is azt mondta, hogy „jó helyen van ott”, az idén húsvétkor meg ráadásul ezt használta díszletnek a facebookos miniszterelnöki merengéséhez. „Rendezni végre közös dolgainkat” stb.

A hivatalos indokolás szerint vissza akarják állítani a tér 1944-es képét, visszahozni Dombóvárról a Batthyány-szoborcsoportot, de hát miért pont az 1944-es állapotot? És hogyan? Lebontják szemben a Kereskedelmi Kamara épületét (1974), vagy kötelezően előírják, hogy fordítsunk hátat neki? Megőrzik a 44-es arculatot úgy, hogy közben mélygarázst építenek lejáróval? Semmi értelme. Miközben minden reflexük, minden idegszáluk a Kádár-korszakba van bekötve, vak dühvel vagy dühödt vaksággal érvénytelenítenének minden értéket, ami 1944 óta létrejött?

Vagy talán azért őrjöngök, mert amióta az eszemet tudom, szeretem József Attilát. Ahogy egyetlen magyar politikust sem szeretek. Se Kossuth Lajost, se Károlyi Mihályt, se Kádár Jánost, se Nagy Imrét, se Gyurcsány Ferencet, se Orbán Viktort, vöröset, kéket, feketét, zöldet, senkit. Sajnálom.

A szüleim a Cserépfalvi-féle József Attila-összesből olvasták fel az Altatót, ez volt az egyetlen, amitől elalvás előtt megnyugodtam. Aztán kamaszkorunkban az egyik kulturális idolunk volt, Rejtő Jenővel meg Jimi Hendrixszel egy rangban, nem azok az osztályharcos csatakiáltások, amiket iskolai ünnepségeken kellett szavalni, hanem a Medáliák („hogy juthatnak valakinek ilyenek az eszébe”), a Téli éjszaka, az Eszmélet, a Külvárosi éj, az Elégia, az Ars poetica. A Hazám végét akkor patetikusnak éreztük, mert a kötelező szocialista hazafiság ködében nem értettük a „mégis, magyarnak számkivetve” kétségbeesését. Most már nagyon is jól át tudjuk élni.

Aztán ott volt arisztokratikus professzorom, a vasi parasztgyerek, Németh G. Béla, aki az egyetemen felnyitotta a szemünket, és felfedezte (nekünk is) az utolsó versek egzisztencialista József Attiláját. Ez volt a mi szellemi felszabadulásunk. Meg ott van ezoterikus költő ismerősöm, akit Magyarországon pár százan értenek, de azok rajonganak is érte, és aki soha nem fogyott ki József Attila dicséretéből: „Egyszerűen nem tud rossz verset írni.”

Azt a nyelvileg förtelmes határozati javaslatot, amiből a József Attila-szobor kitelepítése következik, négyen írták alá: Lázár János, Harrach Péter, Balsai István és L. Simon László. Az utóbbi ráadásul költőként van számon tartva, írószövetségi főtitkár volt, mielőtt kulturális főmufti lett, az ember remélné, hogy pozícióját felhasználja a magyar irodalom ilyen mélységű megalázása ellen, de fordítva történt. Ne borítsa nevét a feledés fátyla.

„S mégis”, összeszedem magam, és próbálom megtalálni az indítékot, az érzületet a hatalmuknak örvendező figurák brutális, ráadásul értelmetlennek látszó bunkósága mögött. A következőt találom: Először is fogalmuk sincs a kultúráról. Másodszor, nekik minden érték másodrendű, ami nem politika, pontosabban ami nem állam. Nincsenek politikától, államtól független értékeik. József Attila nem oda való, mert lehet akár a legnagyobb magyar költő, akire csak büszkék lehetünk, sohasem lehet olyan fontos, mint egy politikus. Az első felelős magyar minisztérium tagjait azzal tiszteljük meg méltóképpen, ha eltüntetjük a közelükből a girhes, lejmolós baller magánszemélyt.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a mai rendszerben ebből a bunkóságból nincs kiút. Hogy a kormányoldal milyen, azt láttuk. Az MSZP azt mondja, hogy „a József Attila művében megtestesülő értékvilág szöges ellentétben áll a jelenlegi országvezetés szegényellenes, szolidaritást nem ismerő hatalomfelfogásával”. És nyilván az egykulcsos adónak is ellensége volt, no persze. Erre mondta NGB, hogy „hja, akkoriban még nem volt szakszervezet”. Az MSZP elődpártja négy évtizeden át nyomatta, hogy az a jó költészet, amelyik politikus, és kiáll a szegények mellett. Minden normális irodalmár harcolt az ellen, hogy így kelljen gondolkozni az irodalomról. Nagyjából 1980-ra sikerült elérni, hogy sokan rájöjjenek: József Attila sokkal több ennél. Ez harminc évvel ezelőtt volt. Az MSZP duguljon el.

Az LMP - ahol a terv ellen tiltakozók egyik szószólója éppen Kukorelly Endre, akinek az életműve az átpolitizált és átszocializált irodalomfelfogás lebontásáról szól - annyit bír kicsikarni magából, hogy biztos azért akarják elvinni a szobrot, mert amikor „beülnek az Audijukba, akkor lelkifurdalásuk van, mert ez a törvénygyár a kiszolgáltatott emberek még inkább kiszolgáltatottá tételén dolgozik”. Szóval József Attilának azért van helye a Parlament kapujával szemben, mert baloldali költő, és az az igazi.

Nem ismerhetné el egyszer az életben a magyar politikai kaszt, hogy ebben a nemzetben, bármely nemzetben létezhetnek a politikusoknál nagyobb emberek? Akik nem azért nagyok, mert a politikai nézeteik megfelelnek az övéknek? Hogy van élet a politikán kívül? Kérdésben a válasz.

Ja, amúgy Ezra Poundot is szeretem, ő meg fasiszta költő volt.