Új Színház – mire megy a játék?
Sok kedves liberális barátom, ismerősöm örvendezve olvasta a Népszabadságnak azt a cikkét, amely szerint „Orbán Viktor élesen bírálta a főpolgármestert”, Tarlós István ugyanis azóta a rongyok rongya szemükben, amióta kinevezte az Új Színház élére a „nemzeti radikális” Dörner Györgyöt, és vele jött a huszonkét éve otromba antiszemita szövegeket nyomató Csurka István. Nekem furcsa volt, hogy miért érik be a felháborodással, és miért nem érdekel senkit, hogy mire jó ez Tarlósnak, mik voltak az indítékai. Kognitív hiányérzetem volt. Most már nincs. Megvan a megoldás: a dolog nem jó Tarlósnak.
Szülővárosom főpolgármesterének hibái közé nem tartozik sem a túlfinomult franciás jómodor, sem az ítélőképességet megzavaró, túlzott műveltség. Ám ezzel egyáltalán nem rí ki a magyar politikai mezőnyből, és semmivel se megértőbb a nemzeti radikalizmus különféle alakváltozatai iránt, mint akármelyik másik fideszes polgármester, ha pillanatnyi politikai érdeke úgy kívánja. A kérdés tehát az, hogy mi volt ez az érdek.
A választ a Népszabadság cikke árulja el, már a címével is. Orbán Viktornak baja van Tarlós Istvánnal. Na nem az, hogy nemzetiszo… nemzeti radikálisokat nevezett ki az Új Színház élére. Hanem „egy, a 2012-es büdzsé és a közösségi közlekedés finanszírozására vonatkozó kérdés kapcsán”. A későbbiekben a cikkíró tételesen is említi, hogy Tarlós a Matolcsy-féle gazdasági összminisztérium „képességbeli problémákról” beszélt (megjegyzem, általánosságban is joggal), amiért nem utalta át a Budapesti Közelekedési Vállalatnak járó 12 milliárd forintot (40 millió eurót), és szidta Fellegi Tamás fejlesztési minisztert, amiért „elutasította a fővárosi trolibusz- és villamosbeszerzésre vonatkozó 118 milliárdos budapesti igényt”. (Aki feszengett már ezeken a félig szétesett, rugózásmentes, szutykos rozsdahalmokon, amiket belső-ázsiai turisták előtt is szégyellni kell, az tudja, hogy ez több, mint igény.)
Nem más, mint volt pénzügyminisztere, „a Zsiga” igazolta, hogy Orbán Viktor közgazdasági felfogóképessége egyetlen tétel megjegyzésére elegendő. Ez az egy tétel sokáig az „egyszeri, radikális adó- és járulékcsökkentés” volt, ami majd a kis- és középvállalkozások serkentésével lökést ad a gazdaságnak. Miután azonban Brüsszelben közölték Orbánnal, hogy nix, az egyetlen megjegyzett dolog az államháztartási egyensúly maradt. A jövő úgy kezdődött el, hogy nincs más, csak az örök, keserves jelen: kevés kiadás, sok adó. Ezzel pedig ellentétben van, hogy Tarlós pénzt akar a fővárosnak.
A főpolgármester másik Fidesz elleni bűnére Orbánnak az a kiszivárogtatott megjegyzése világít rá, nem Tarlós „nem járt el bölcsen, amikor lemondott parlamenti mandátumáról, és jobban tette volna, ha a Fidesz-frakcióban marad”. Ez azért poénos, mert a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kevés üdvözölhető terve között volt az is, hogy az új választási törvénnyel megszüntetik a képviselőség és a polgármesterség közötti dublézást. Ezt annak idején éppen a szocialisták csempészték vissza a parlamenti rendszerbe, jócskán hozzájárulva a magyar képviseleti demokrácia pusztulásához: a hatalmas létszámmal és az egyéni választókerületek tömegével együtt sikerült megoldani, hogy az Országgyűlés a többpártrendszer vitáinak színteréből fejbólintó amatőrök gyülekezetévé plusz miniatűr helyi részérdekek lobbiközpontjává silányuljon.
Orbán üzenete: hiába vagy az ország egyhatodának demokratikusan megválasztott első embere, nem vagy senki és semmi, ha nem lobbizol másodállásban ott, ahol ellenőrizhető vagy, és kiterjed rád a frakciófegyelem. Lehet, hogy „van élet az Európai Unión kívül”, de magyar politikai élet a Fidesz Orbánnak alárendelt szervezetén kívül nem szabad, hogy legyen.
A megfejtés biztos kulcsa egyébként a Népszabadság-cikk bevezetőjében van elrejtve: „»Sem a kormány, sem a Fidesz nem szeretne kultúrkampfot. Ezért több mint kellemetlen, ami az Új Színházzal történik«, mondta munkatársunknak egy kormányzati szereplő.” Az, hogy a kormány és a Fidesz nem akar kultúrkampfot, annyira ellentétben van a tapasztalati valóssággal, hogy napnál világosabb: a kormányzati szereplő meg akarta vezetni az ellenzéki lap újságíróját. Az új alkotmány preambulumától a szoborköltöztetésekig, az utca-átkeresztelésektől a médiatörvényig, a „köznevelés” egyvonalúsításától a kitüntetéspolitikáig minden kultúrharc (csak, ugye, fordított előjellel, mint eredetileg: Bismarck a római katolikus egyház ellen hadakozott).
Ha pedig meg akarják vezetni a baloldali lapot és olvasóközönségét, akkor ott valamilyen játszma van, amiről nem beszélnek. Orbánnak a begyében van Tarlós. Tarlós hoz egy intézkedést, amiért mindenki utálja (ráadásul nem hajlandó a döntés körülményeit nyilvánosságra hozni, pedig a titkosításhoz nyilván nem fűződik semmilyen bíróságon igazolható nemzetbiztonsági vagy üzleti érdek). Tarlósnak, akármilyen izé, nehézkes modorú, van némi politikai érzéke. Végképp nem érdeke, hogy ennyi ellenséget szerezzen. Akkor kinek az érdeke?
Az eset több ponton hasonlít egy tavalyi történetre. Alföldi Róbertet köztudomásúlag nem szeretik fideszes-kereszténydemokrata körökben. Tavaly a román nagykövet asszony elment Alföldihez, és megállapodott vele, hogy a magyar Nemzeti Színházban díszelőadást és állófogadást rendeznek a román nemzeti ünnep alkalmából. Annak a gyulafehérvári gyűlésnek az évfordulóján, ami román szemszögből Erdély visszatérését, magyar szemszögből Erdély elrablását jelentette. Alföldi nem túl éber politikailag, nem látott benne semmi kifogásolhatót. De azt, hogy ki adta az ötletet a román diplomatának pontosan az Alföldi vezette Nemzeti Színház kiválasztására – vulgárisan szólva, ki fírolta be –, aligha fogjuk valaha is megtudni. Annyi mindenesetre tény, hogy a kormányhű sajtó attakjának célpontja Alföldi volt, nem a román nagykövet, aki pedig „nemzeti” szemszögből legalább ennyire támadható volna.
A játszma menetét azonban megzavarta, amivel az ötletgazda nem számolt: túlságosan beizgult a Jobbik. Kulturális témájú kezdeményezései máskor úgy hatolnak át a fideszes többségű képviseleti testületeken, mint kés a tíz deka vajon. Most viszont nem lehetett hagyni, hogy elvigye a show-t. Alföldi kapcsolt, lemondta az ünneplést, azóta is igazgató. A kulturális bizottság fideszes feje lehordta a Jobbikot (ahogy most is). A kereszténydemokraták, akik máskor ugyanolyan elvetemült butaságokat hajtogatnak, mint az ellenzéki nemzetiek, elhallgattak. Felháborodott liberális barátaim ebben az ügyben megnyugodtak. Aztán rögtön kezdődött a nagyobb baj. A médiatörvény, ha tetszik rá emlékezni.
Milyen megnyugvás lenne, ha Tarlóst sikerülne lemondatni vagy törvényhozási eszközökkel politikailag összezsugorítani. Mennyire örülne mindenki, ha egy megalázott Tarlós vagy az ügyvezető utód felbontaná a szerződést a színigazgatóval. A főpolgármester ostorozója, összekötve a kellemeset a hasznossal, a „nemzeti radikálisok” esküdt ellenségének tűnne föl – egy hétig, a következő botrányig, amire, mondjuk, már egy szétvert, kétharmados törvénnyel kerületek névleges konföderációjává alakított Budapesten ébredünk, ahol semmi sem akadályozhatja egy szál pártvezető hatalom-összpontosítását.
Ez nem jóslat, hanem lehetőség, akármi történhet. Csak hát, kedves liberális barátaim: egy kicsit kevesebb felháborodást reflexből, egy kicsit több egészséges gyanakvást, bőven lesz még rá szükség.
