Másfél év a kukába – és még mennyi?

Más kérdés, hogy visszaengedik-e, és hogyan. Orbán saját nyilatkozata szerint úgy képzeli, hogy „új típusú megállapodást” kötünk, és nem hitelt kérünk a hitelező által megszabott feltételekkel, hanem „biztosítást” ahhoz, hogy Magyarország azt csináljon, amit akar, olyan pénzből, amilyenből akarja – hát ez képtelenség. Még csak nem is „vágyálom”, mint a Financial Timesban blogoló brit elemző mondja. Hanem a gazdasághoz mélységesen nem értő, ámde megszállott politikus kamuzik azoknak, akik ezt az abszurdumot garantáltan beveszik.

A lelke mélyén talán Orbán is tudja, hogy ilyen nincs. De ha lesznek tárgyalások, azokkal (meg addig) is eltelik pár hónap. Ezalatt még egyszer megpróbálhatja aládúcolni hatalmát – vagy rendezetten átadni a miniszterelnöki posztot úgy, hogy befolyása minél inkább megmaradjon. Esetleg kiírathatja a választásokat, hogy – tekintettel az ellenzék reménytelen színvonalára – bebizonyítsa: így is ő kell nekünk.

Ha lesznek tárgyalások. Először is a visszakéredzkedést sikerült olyan amatőr és otromba módon végrehajtani, mint szinte minden mást, amiben nemzetközi kommunikációra volna szükség. A 82 százalékos államadóssági adat sokkjában és a leminősítéstől való páni rémületükben Orbánék úgy jelentették be a tárgyalások megkezdését, hogy az IMF nem is tudott róla (mellesleg a Magyar Nemzeti Bank sem, pedig rá is szükség lesz amegegyezéshez).

De a baj súlyosabb. A magyar közállapotokra jellemző módon gyakorlatilag senki sem kifogásolja, hogy nem tudjuk pontosan, mi történt azon a tavaly júliusi szombat délutánon, amikor az IMF összecsomagolt és hazament. A hivatalos verzió szerint – ám a Fidesz és teljes menazsériája ezt a történetet sosem mondja el, csak sugallja – ­az IMF kegyetlen dolgokat követelt, mi erre azt feleltük, hogy nem, az imprilista-glubilisták pedig úgy megsértődtek vagy megrettentek hazafias határozottságunktól, hogy egyik percről a másikra futni kezdtek Bécs felé, a gyávák.

Valamiért senkinek sem tűnik fel, hogy a kormánypropaganda sohasem részletezi, mik voltak ezek a tűrhetetlen követelések, és a mi volt az a frappáns szöveg, amivel vitéz tárgyalóink elkergették a burkusokat. Úgyhogy nagyon könnyen lehet: a sértődés igaz, csak a sértés nem hazafias érdekből, hanem tömény hülyeségből történt. Ezt a feltevést erősítené a magyar politikusoknak az a sajátos szokása, hogy imádják puszta élvezetből sértegetni azt, akivel nem akarnak tárgyalni; abban az angyalian ártatlan meggyőződésben, hogy a) soha nem is kényszerülnek rá, b) a másik félnek nem jut a fülébe, de legalábbis nem érti meg. És ha így van, egyáltalán nem biztos, hogy például Matolcsy miniszterrel – aki egyszer már, így vagy úgy, elutálta őket – az IMF emberei még egyszer szóba állnak.

Eltelt tehát másfél év az IMF elüldözésétől az IMF visszahívásáig. Adtunk másfél évet az ördögnek, bár a teljes igazság az, hogy tízet, és ebben nemcsak a mostani Orbán-kormány a bűnös, hanem a komplett politikai „elit” kormánypártostul, ellenzékestül (jellemző módon az egyetlen csapat, amelyik tett valamit a helyzet javításáért – Bajnai, Oszkó – most kívül áll a politikán). Lusta vagyok kihasználni a retorikai lehetőséget, hogy elsoroljam, milyen jog- és szabadságellenes intézkedésekkel érték el Orbánék ebben a fordításra alkalmas másfél évben, hogy Magyarország nemzetközi tekintélye – gyarapodás helyett – lenullázódott, és az összes posztkommunista EU-tagország közül nálunk a legrosszabbak a növekedési kilátások.  Csak azt az egyet jegyzem meg, hogy a „gazdasági függetlenség” fő próbaköve kormányunk szerint az államadósság csökkenése. Ehhez képest az összes adóztatással és nyugdíjrablással együtt 82 százalékról egy diadalmasan szertekiabált csökkenés után visszanőtt  82-re.

Amikor ezt a héten bejelentették, a gazdasági csúcsminiszternek és a hozzá szívósan ragaszkodó miniszterelnöknek le kellett volna mondania. Magyarországon vagyunk, nem mondtak le, ahogy Gyurcsány sem tette, amikor már rég kiderült, hogy semmit sem tud megvalósítani abból, amit akar, és minden egyes hivatalban töltött perccel csak növeli az ország baját. Egyszóval a magyar politikusoknak vannak általánosan jellemző tulajdonságaik, sőt az egész politikai rendszernek vannak olyan sajátosságai, amik az ország tönkretételének kedveznek, függetlenül az egyes politikusok ostobaságától vagy aljasságától.

De azért minden kormány másképpen és más indítékkal ártott. A választások útján pozícióba került szociálliberális kormányok alapvetően gyávák voltak legitimációs hiányosságaik miatt; a második Orbán-kormány viszont legitimáció-túltengéséből fakadóan eszetlenül vakmerő. Nem is az a kérdés, hogyan lehetett másfél éven át ennyire pocsékul kormányozni – a kétharmad mindenre flepni volt –, hanem hogy a saját oldalukról, sőt a semleges zónából mért jött ilyen kevés vészkiáltás. Hogy mi volt ez a lelkesedés meg a magabiztos egyetértés. Persze, mérsékelt példányszámú lapokban, félreeső blogokban, szakmai konferenciákon kulturáltan bírálgatták a kormányt a legröhejesebb szélsőségekért. Sohasem olyan modorban, mint a másik oldal kipécézett rosszembereit. És az alapdogmákat senki sem piszkálta.

Az idevágó alapdogma pedig az, hogy létezik külön magyar út, meg lehet kerülni a Nyugatot: a globalizált világban a gazdasági függetlenség jó dolog, és megvalósítható nyomor nélkül. Létezhet valamiféle nemzeti államkapitalizmus kis hozzáadott értékű ágazatokra támaszkodva, amerikai és nyugat-európai helyett kínai és arab pénzből finanszírozva, hazai magántulajdonban lévő, fejlett technológiájú nagyipar nélkül. (Csak azért mondom a hazai tulajdont, mert a gazdasági függetlenséghez, ha már ragaszkodunk hozzá, ez passzol: a multik, ugye, „hazasíbolják a hasznot”.) Kádár víziójában füstokádó gyárkémények alatt szorgalmas kisemberek keresték a pénzt panellakásra, szoc. kiskocsira, telekre és többre nem. Orbán és híveinek víziójában élelmes, szorgalmas kis- és középvállalkozók termelik és adják el az élményfürdők vendégeinek a biomangalicakolbászt.

Hogy ezt a kádárihoz hasonlóan képmutatóan idillikus, Nyugat- és kapitalizmusellenes, kisüstinyakaló, államkultuszos ideológiát – ami ugyanúgy eladósodáshoz vezetett, és a Nyugathoz meneküléssel ért véget, mint annó – miért nem küldték az elmúlt másfél évben a sunyiba magukat konzervatívnak mondó kormánypártiak és bölcselkedő semlegesek, egyszerű tény magyarázza. Nem csak ugyanazoknak a neveltjei, hanem részben ugyanazok, akiket a cikk elején idézett vicc, mondjuk, huszonöt éve célba vett.

Nincs még egy ország Ukrajnától keletre, ahol a gazdaságban, az államigazgatásban, a nemzetbiztonsági apparátusban, a médiában (ezek nálunk valahogy összefonódnak) ennyi hatalomhoz jutottak volna a későkommunista időszak középkáderei és robotosai. Akik a Nyugatról, a kapitalizmusról ugyanazt gondolják, mint huszonöt éve, miközben (azt hiszik, hogy) szeretik a hazájukat, mindenesetre élvezik azt, amit a piacgazdaság sajátosan csökött magyar változatában ki lehet élvezni. Mindezt a szilaj kommunistaellenes propaganda lármájával kísérve. Az ifjabb neveltjeik, pártfogoltjaik és pártfogóik pedig szekundálnak nekik. És vevő rá a középosztály magát konzervatívnak gondoló, de a Kádár-korban szocializálódott része, amelyik az „elitet” delegálja Matolcsytól Martonyin át Orbánig.

Ez a társaság – a válogatott és szurkolótábora – eddig se fogta föl, hogy mit művel. Most kapott egy pofont, és még mindig nem érti. Kíváncsi vagyok, mekkora dózis kell ahhoz, hogy eljusson a tudatáig a valóság. Magyarországon 1989-90-ben nem forradalom volt, hanem „rendszerváltás”, sőt „rendszerváltozás”, a régi rendszer békésen átment az újba. A Fidesznek ez fáj, és mivel nem veszi észre magát, úgy szeretné hivatalosan semmissé nyilvánítani azt, ami 1990 előtt volt, hogy közben üde arccal folytatja. Szándéka talán mégis megvalósul: a két évtizeddel ezelőtt már esedékes összeomlást nem lehet megspórolni. Eltelt másfél év, egy évtized, két évtized, de nem mászunk ki a válságból, amíg ez az elit le nem cserélődik, és ahhoz lehet, hogy katasztrófa kell.