A hazudozástól az önámításig, avagy az ellentétes olvasatok
Ez azonban téves végkövetkeztetés, ugyanis számos jele mutatkozik annak, hogy a politikusok, szóvivők és szakértők egyre inkább el is hiszik azt, amit beszélnek. Ez mindig sokkal nagyobb probléma, mint az igaztalan kommunikáció: a hazudozás esetén ugyanis az elkövető legalább a színpadról levonulva a realitás keretei között mozog. Az önámító viszont a nyilvános szereplésének befejezése után is egy torz világban marad.
Azért hozom ezt fel, mert az elmúlt napok eseményeinek két olyan alternatív értelmezése is szembe jött velem az utóbbi időben, amit először kormányzati kommunikációs trükknek véltem, de utóbb arra jutottam, hogy azt valójában az érintettek egy jelentős része el is hiszi.
Az első ezek közül a Fidesztől balra lévő, mozgolódó ellenzéki csoportok közötti együttműködés sorsa. Az alternatív értelmezés ebben az esetben az, hogy az összefogás elsődleges kedvezményezettje – és ezáltal, a sorok között: kezdeményezője – Gyurcsány Ferenc, aki formálódó pártját megmentené a kétes kimenetelű demokratikus megmérettetéstől egy koalícióba menekülve. Azt gondolom, hogy bár ez a gondolatmenet egyes elemeiben igaz (Gyurcsány és a DKP valóban profitálna a koalícióból), a politikai valóságtól mégis elrugaszkodott. Az ugyanis úgy áll, hogy bár az LMP és az MSZP, vagy éppen a Gyurcsány-fóbiás civilek és a DKP korántsem egymás természetes partnerei, és nem is a volt miniszterelnök két szép szeméért próbálnak közös platformot keresni, hanem azért, mert az új választójogi törvényben a többségi elem olyan mértékben előtérbe került az arányossággal szemben, hogy az egységes fellépés nélkül a Fidesz játszva újra kétharmados többséghez juthatna, ad absurdum akár a szavazatok 25-30 százalékával is. Nem akcióról, hanem reakcióról van tehát szó: a Fidesz aggresszív politikájára adott válaszról.
A másik történet az IMF-hez való visszatérésről szól. Itt az alternatív olvasat szerint arról van szó, hogy bár a kormány gazdaságpolitikája tök jól működik, a terveit – elsősorban az adósság visszaszorítását – nagyjából teljesíti, és a konvergencia felé mutat, a piac mégsem adja meg a bizalmat Magyarországnak, ezzel gyengítve a forintot, az EU belső gondjait kihasználva kiszolgáltatva az országot a spekulánsoknak, és ezzel végső soron az IMF-bőrbe bújt farkas étlapjára kényszerítve azt. Most egy pillanatra feledkezzünk meg a fenti érvelés első felének nyilvánvaló tarthatatlanságáról. Az az elvárás, hogy „a piac” adja meg a bizalmat egy olyan kormánynak, mely folyamatosan agresszív, sőt pökhendi módon kommunikál, a sajtót maga alá próbálja gyűrni, az érdekképviseleti szervekkel nem vagy csak alig egyeztet, maximálisan kiszámíthatatlan jogi és gazdasági környezetet teremt, Brüsszelt a soros elnökség idején hasonlítja egy diktatúrához, és úgy általában: a saját tengely körüli forgásról beszél. Ez még akkor is irreális lenne, ha a gazdaságpolitika a Széll Kálmán terv ambiciózus célkitűzéseihez tartaná magát: de erről persze immár szó sincs. Ahogy fent, itt is elmondhatjuk: a piac részéről – bármennyire könnyű a sorosozás és spekulánsozás – nem akcióról, hanem reakcióról van szó, a Fidesz bizalmatlanságot generáló, kiszámíthatatlan, arrogáns politikájára adott válaszról.
Az említett alternatív olvasatok itt érnek össze. Fő hibájuk azonos. Abból indulnak ki, hogy azok a mantrák, melyek a kormány közelében immár igazságnak tűnnek – Gyurcsány Ferenc ördögi mivoltától Soros György ördögi mivoltáig, az ellenzék valódi arcától az IMF valódi arcáig –, és amelyekre a kommunikáció épül, azok a fogadóközönség számára is a valóság képében tűnnek fel. A fenti példában a nemzetközi pénzpiacnak azért kellene bizalommal honorálnia a kormányt, merthogy annak sikere evidens, azt mindenki látja, maximum letagadja. Ez azonban nincs így, és ez az, amit egyre homályosabban látnak a Fidesz környékén. Ez már önmagában is megnehezíti a kommunikációs stratégiák kidolgozását és végrehajtását, hiszen torzítja azokat az alapfeltételezéseket, amelyek alapján azok elkészülhetnek. Néhány jó közvélemény-kutatással persze mindez kiszűrhető (lenne), és szinte biztos, hogy ezek a kutatások el is készülnek: egy ilyen intenzív, átértelmezésre irányuló dömping idején azonban immár az merül fel, hogy van-e még a tűz közelében bárki, aki képes a dogmává váló állításokból kilépve értelmezni az adatokat. A fent említett, csak két véletlenszerűen kiválasztott példával illusztrált alternatív olvasatok folyamatos és egyre őszintébbnek tűnő nyomatása a médiában arra utal, hogy ezt a feladatot egyre kevesebben tudják ellátni a kormány mellett. Ha egyáltalán van rá még igény.
