A bomlás bravúrjai

Tegnap, december 8-án, csütörtökön jutott el a magyar nyilvánosságba az a hír, hogy a német kormány „fenntartja kritikáját a magyar médiatörvénnyel szemben, hiszen az Európai Bizottság és a magyar kormány között létrejött megállapodás alapján elvégzett módosítások csupán technikai módosítások voltak”. Ezt hasonlítsuk össze a kormánypropagandának azzal az állításával, hogy amióta végrehajtották az Európai Bizottság „technikai jelegű” módosítási kéréseit, a magyar médiaszabályozás „mindenben megfelel az európai normáknak”.

Ez utóbbi hazugság úgy keletkezett, hogy egyszerűen kiforgatták a digitális teendőkért felelős uniós biztos szóvivőjének nyilatkozatát, mely szerint a magyar médiaszabályozás az uniós irányelveknek (az unió „törvényeinek”) felel meg. Nem minden európai normáról van uniós irányelv. Arra is felhívom a figyelmet, hogy a bírálat forrása nem az Orbán képzeletében elcsattant sallerok valamilyen szocialista vagy zöld címzettje, hanem Magyarország legfontosabb gazdasági és (sokáig) politikai partnerének kereszténydemokrata vezetésű kormánya. (A Fidesz ugyanannak az Európai Néppártnak a tagja, mint a CDU/CSU). A médiatörvény ügyében ez év elején azért kímélte meg az ENP az Orbán-kormányt, mert:

a) furán festett volna, meg nem is hasznos, ha a soros elnök egy gigantikus koki után fogja kába fejét,

b) szüksége volt az Európai Parlament vitáiban a fideszes szavazatokra. Most már egyik tényező sem forog fenn, lásd alább.

Ugyancsak tegnap az Egyesült Államok Budapesten akkreditált nagykövete, Eleni Tsakopoulos Kounalakis egy nagyon udvarias szöveget publikált a Heti Válasz című kormányközeli hetilap nyomtatott számában.  Elvégre mégiscsak ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez tartozunk. És ugyan a nagykövet asszonnyal ellentétben én a 2010-es választásokat – a szokásosan homályos kampányfinanszírozás és a szellemi színvonal erkölcsi bűnnek tekinthető leszállítása miatt – csak magyar értelemben tartom „tisztességesnek”, a Fidesz demokratikus felhatalmazásához nem férhet kétség. Ebben a szövegben tehát a diplomata még a sarkalatos törvények elfogadása előtti utolsó pillanatban, Hillary Clinton budapesti látogatását beleszámítva negyedszer – elmondta, milyen témákban kellene „jól megfontolnia” intézkedéseit a budapesti kormánynak: bíróságok, média, választási rendszer. Újragondolnia ahhoz, hogy Magyarországot – barátság ide, történelmi érdemek oda – demokráciának tartsák.

A Heti Válasz azonban sajtótörténelmet csinált. Megesik, hogy egy újság szerkesztői olyan cikk publikálása mellett döntenek, amivel nem értenek egyet, és feltételezik, hogy az olvasóik sem; ilyenkor a cikkhez fűzött rövid jegyzetben megmagyarázzák, miért tartják mégis indokoltnak a közlést. Nem a legelegánsabb szerkesztői megoldás, de szükség lehet rá. Olyat viszont az öregapám se pipált (pontosabban ő igen, egy előző korszakban), hogy a felelős szerkesztő úgy „tűzze tollhegyre” (ő mondja így) a nem szívelt cikket, hogy azt az olvasó nem láthatja az adott sajtótermékben. Vö: "Megjelent egy hibás írás" és hasonló című cikkek a párt központi lapjában, a létező szocializmus mélyén. Ez történt a hetivalasz.hu-val: a szerkesztő fontosnak tartotta, hogy megírja kifogásait, de azt nem, hogy az olvasója lássa a szöveget, miről beszél. Az csak a papírkiadásban jelent meg. Ha az olvasó kíváncsi rá, mi az elkötelezett bírálat tárgya, vegye meg a papír HV-t Bogár „professzorral” a címlapon, tetszik, nem tetszik. A sajtóbravúrt tetézte, hogy Szőnyi Szilárd nemcsak hogy kiosztotta amerikai alkotmánytanból az amerikai diplomatát a Navracsics-brigád Nagy Felfedezésének jegyében, de a nagykövetnek adott válaszában a nagykövetek kiválasztásának módjáról is elejtett egy rokokó szellemességű megjegyzést.

Röhöghetnénk az amatőrizmus emez orgiáján, ha fél napon belül nem derült volna ki végkép, hogy ez nem mellékes baklövés, hanem maga a rendszer. Ma reggelre megjelent a magyar médiában a hír, hogy Nagy-Britannia mellett Magyarország nem támogatja a Lisszaboni Szerződést olyan módosítását, ami lehetővé tenné euroövezeti országok költségvetési politikájának szigorítását.  Pontosan akkor, amikor Martonyi János – aki hivatalosan mégiscsak Magyarország külügyminisztere volna – azt nyilatkozza, hogy egyetértünk a szigorítással. Este Orbán Viktor annyit kötött a haza orrára a történtekről, hogy „holnap majd találkozunk”. Teljesen mindegy, hogy Orbán a maga kádári, népies, „ilyen egyszerű ez, csak a burzsujok bonyolíT-Ják”-stílusában mit mondott Merkeléknek, ők így értették: nem kellenek nekünk. A forint azonnal zuhanni kezdett. Utána már magyarázhatott Orbán nemzeti szuverenitásról meg hiányzó felhatalmazásról (mi a fene, pont ő, ilyenkor nem elég a kétharmad?), ezt a nyelvet úgysem értik meg sehol a Nemzeti Együttműködés Rendszerén kívül.

Mindezt akkor, amikor küszöbön állnak a vészsegítségről szóló tárgyalások a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval, amikor is elsőrendűen két kormány jóindulatára lenne szükségünk. Az egyik az amerikai, a másik a német

Ma (péntek délre) befejeződött a fordulat: Győri Enikő, az uniós ügyekért felelős külügyi államtitkár közölte, hogy nem is maradtunk kívül az egyetértésen. Sarkozy, Javier Solana, Carl Bildt svéd külügyminiszter vagy egyáltalán, az Európai Tanács tehát tévedett. Két lehetőség van: vagy Orbán nem tudta megértetni a többiekkel, mit akar, vagy estéről másnapra meggondolta magát.Tekintettel arra, hogy miniszterelnökünk egyszer már volt szíves a Szovjetunióhoz hasonlítani az Európai Uniót abban a naiv hiszemben, hogy nem hallják meg, és hogy számos megvalósult és tervezett belpolitikai intézkedése nem hogy az európai, de általában a nyugati normáknak sem felel meg, a nemzetközi kapcsolatokban nem nulla súllyal, de negatív előjellel képviseli Magyarországot.Ezek szerint még kommunikálni sem tud ráadásul.

Ebből logikusan az következik, hogy jobb lenne, ha távozna a talpnyalóival együtt. Ám egyelőre nem látszik, hogy ezt bárki meg tudná értetni vele. A kommunikációs csőd kétoldalú.

Így azok a szövetségeseink, akikre a bajba rászorulnánk, levették és le fogják venni a kezüket az Orbán vezette kormányzatról. A tönkretett külkapcsolatok garantálják a hazai csődöt. A kormányzat összeomlása biztos, sőt az orrunk előtt zajlik; hogy az ország mennyire omlik össze, attól függ, meddig tudja tényleges bukása után bemagyarázni a kormány a népnek, hogy az ő érdekeit képviseli, és ezért büntetik. Minél bőségesebbek a demagógia tartalékai, annál hosszabb lesz és annál rosszabb.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.