Jelképpara[1]

Ardamica Zorán | 2011. december 10. - 19:36 | Vélemény
A nemzeti jelképeket a törvény védi. Elvileg azon elv szerint, amely szerint a nemzetet védi. Megsértésük Magyarországon vétség, büntetendő (pénzbírság, közmunka, szabadságvesztés).

Teória (és bölcselet)

1. A képek és alakzatok (metaforák, metonímiák; a belőlük származtatható egyéb trópusok, képes kifejezések [pl. allegória, szimbólum], valamint a retorikai alakzatok stb.) értelmezése, elemzése elsősorban az irodalomtudományi és nyelvtudományi diszciplínák, valamint a művészettörténet, a filozófia, a vallástudományok, a lélektan és az antropológia hatáskörébe tartoznak. Nem csupán irodalmi művekben, hanem a mindennapos (köznyelvi, egyéni) nyelvhasználatban és világértelmezésben ugyancsak megjelennek. A szimbólum – jelkép különösen gyakori. A szóképek közül tapasztalataink szerint a szimbólum esetében a legnagyobb az a távolság, amely a kifejező (kép) és a kifejezendő jelentés között áll. Megalkotója és használói, azaz a küldő és fogadó ezt a távolságot küzdi le, amikor átvitt kép alapján egy fogalom referenciális jelentése helyett egy érzéki, asszociatív erővel rendelkező, helyettesítő jelet alkalmaz a kommunikáció során, mellyel a referencialitást képes meghaladni, az egyértelmű jelentést összetettebbé, árnyaltabbá képes tenni mind az érzések, hangulatok, mind pedig a lelki, a történeti, az emlékezetbéli tartalmak felidézése által. A szimbólum, pontosabban a szimbolikus kifejezésmód a megértetésen túl érzékeltetni, sejtetni akar. A jelkép köztudottan a legősibb ábrázolások egyike. Hasonló (és persze ennél jóval terjedelmesebb és részletesebb) megközelítéseket közvetít felénk az irodalomtudomány, s a fentebb említett diszciplínák az ilyen, mára már közhelyesnek vélt (vagy éppenséggel erodálódó, az általánosnak vélt műveltség mentális lexikonából sajnos kikopó) leírásokra alapozva építik fel interpretációikat és az interpretációkra támaszkodó további teóriákat.

2. A történelem során egyes szimbólumok olyan erővel kapcsolódtak egyes közösségekhez, s terjedtek el és ki, hogy mára nemzeti szimbólumokról is beszélhetünk. Ezek az idők során folyamatosan alakultak és változtak, vagyis nem állandók, ám adott időszakban nagy társadalmi konszenzus alakult ki róluk és tiszteletükről. Ez a – törvény/jog által ugyancsak garantált, tehát nem egy abszolút konszenzusnak köszönhetően automatikus – tisztelet kultúrkörünkben általában a himnuszt, a zászlót és a címert övezi. Minél inkább átalakulóban van egy társadalom, annál inkább változik a nemzeti szimbólumok társadalmi megítélése. Egyes esetekben (lásd rendszerváltás) a törvényalkotás elveti, helyettesíti, megváltoztatja őket. Mivel lényegükből adódóan nem egyértelműek, átértelmezi őket.

Tehát a jogtudomány, de a jogalkotás és jogalkalmazás nem igazán képes mit kezdeni az absztrakt fogalmakkal és a kettős képekkel. Legalábbis a gyakorlatban nem. Azaz főleg az aktuális társadalmi érdekeknek vetik alá az ezekhez való viszonyt.

Elméletben a jog tudni véli ugyan, mi az erkölcs (közerkölcs, jó erkölcs stb.) a gyilkosság (gondatlanságból elkövetett, szándékos emberölés, gyilkosság, aktív vagy passzív eutanázia, az abortuszok különféle változatai stb.), a praxis azonban mindig valamely időszerű társadalmi szándék, élő hagyomány, világnézet, netán az aktuálpolitika (törvényhozás) szerint próbálja definiálni e fogalmakat. Legkézenfekvőbb bizonyítéka ennek az, hogy a világ számos országában ugyanazon reális vagy történelmi időben az adott fogalmak jogi meghatározásai különbözőek. S ha kimerítik a bűntény fogalmát, amely ugyebár jogi alapkategória, más-más büntetési tétel jár értük mindenütt. Sőt, időnként a bűntény, bűncselekmény mint alapkategória szintén megkérdőjeleződik, viszonylagosodik. Egyes cselekményeket a jogrendek át-átminősítenek. (Házasságtörésért például Afganisztánban halál- vagy börtönbüntetés jár a nőknek még megerőszakolásuk esetén is, miközben Európában ez se nem bűntény, se nem kihágás, maximum erkölcsi „botlás”. A lopás Szlovákiában vagy Magyarországon az eltulajdonított érték nagyságától függően tartozik a bűncselekmények vagy a szabálysértések közé. Pedig alapjában a lopás az lopás.[2])

További problematikusnak, nem jogi értelemben relatívnak tartható, de a jog által „kezelt” fogalmak például: a köznyugalom, izgatás, rémhírterjesztés, közveszély, garázdaság, rendbontás, közszemérem. Ezek alatt műveltségtől / neveltetéstől, szituációtól, egyéni megítéléstől, vallástól, világnézettől függően más-mást szoktunk érteni. Ha nem így lenne, talán fölösleges is lenne, hogy a jog külön definiálja őket.

Az állam, annak mindenkori vezetői a történelem során és a történelmi-társadalmi hagyományok szerint monopóliumot szereztek arra, hogy bizonyos képviseleti elvek alapján (per exemplum parlamentáris demokrácia) az állam formálja a jogrendszert. Anélkül, hogy ezt a gyakorlatot pro vagy kontra minősítenénk, így is megközelíthető a kérdés: a jogalkotás és a jogalkalmazás (ám nem feltétlenül az összes jogtudományi diszciplína, lásd pl. a jogtörténetet) általában nem értelmez tehát, hanem kiszolgál. Kiszolgálja a jogrendet. Értelmezni csupán vitás egyedi esetekben kénytelen – értsd a jogalkalmazás folyamatában. Ilyenkor érzékelhető igazán, mennyire relatív, „betű szerint” mennyire értelmezhetetlen, „bírófüggő” képes lenni az absztrakt fogalom, a kép, az abból származó, vagy az elvont, kettős képpel kapcsolatba hozható kifejezés.

A nemzeti jelképeket a törvény védi. Elvileg azon elv szerint, amely szerint a nemzetet védi. Megsértésük Magyarországon vétség, büntetendő (pénzbírság, közmunka, szabadságvesztés). Az ilyen bűncselekmény abban merülhet ki, ha valaki (vagy valakik) a himnuszt, zászlót, címert nyilvánosan bemocskolja, el- vagy letépi, elégeti, illetve, ha lealacsonyító kifejezéssel illeti. Mindemellett az Alkotmánybíróság 13/2000. (V.12.) határozata arról is szól, hogy a nemzeti jelképekkel kapcsolatos negatív kritikák, vélemények nem büntethetők, vagyis e jelképek képezhetik kritika tárgyát. (Amennyiben ez nem így lenne, sérülne a szólás- és véleményszabadság, valamint a jelképeket örökre változtathatatlanná tenné a jogrend. Nem mintha nem érzékelhetnénk ilyen konzerváló tendenciákat időről időre minden társadalomban.)

3. A mindennapi életben nem feltétlenül különböztetjük azonban meg a fogalmak értelmezéseit tudományágak, diszciplínák, de még a világ más szeletei, fragmentumai szerint sem. Abban a naiv hitben élünk, hogy a világ jórészt egyértelmű. Az ilyen „nagy elbeszéléseknek” elnevezett homogén világnézetek, interpretációs stratégiák széthullásáról, s a széthullás, szétíródás mint disszemináció folyamatáról, okairól és strukturális logikáiról a szakirodalom fél évszázadnál több ideje tudósít. Illetve magyarázni igyekszik azt, s feltérképezni következményeit. Ezek a tudományos eredmények egy-egy politikailag-jogilag uralt társadalomban és annak kulturális és oktatásügyi háttérintézményeiben mégis fáziskéséssel és / vagy nem, esetleg a kívánhatónál, egészségesnél kisebb mértékben, netán torzítva, módosítva, hamisítva, félreértelmezve stb. jutnak csak el a társadalmat alkotó egyénekhez és csoportokhoz, hogy azok aztán tudásuk és hitük szerint elfogadják vagy elvessék az elméletet. Jó példa erre, hogy a Közép-Európa volt szocialista államaiban sem az oktatási intézmények, sem pedig más kulturális és tudományos intézmények társadalomtudományi fogalomértelmezései nem voltak képesek széles körben elterjedni. A kommunista diktatúrát széles embercsoportok azonosítják ma is a társadalmi egyenlőség és a szociális biztonság intézményével, holott evidensen egyiket sem biztosította. Sőt. A jogot alkotó és érvényesítő politikának sok (ha nem minden) esetben azonban kényelmesebb és jövedelmezőbb ebbéli téves tudatukban megtartani a választókat.

4. A fogalmi keveredés és az ebből adódó interferenciák az értelmezések között azonban valamilyen módon mindig is részei voltak a világtörténelemnek. Talán éppen ezek miatt létezik világtörténelem. A nyelv és az emberi gondolkodás lényege okán valószínűleg sosem lesz lehetséges egyértelmű konszenzust kialakítani az emberi létet leíró fogalmakról. Ami tulajdonképpen jó és motiváló. Hiszen ha mindenki mindenről ugyanazt gondolná (ami az emberi természettel ellentétes), akkor a társadalom a jelenlegi formájában és tartalmában megszűnne létezni. A konszenzusra törekvés ténye viszont azért fontos, mert nélküle az emberek közötti kommunikáció válna lehetetlenné. A két irány (az egyértelműsítő és a szétíró) közötti emberi léptékkel mérve egészséges, élhető, feldolgozható arányának megteremtése engedi a társadalmat úgy fejlődni, hogy az ne feltétlenül pusztítsa el önmagát.

A nemzeti jelképekkel kapcsolatban – mint ahogyan a köznyugalom elleni bűncselekmények esetében – szintén érezhető reális interferencia a jogi szabályozás és a fogalmak közhasználata, valamint a szaktudományok érvelése között. Míg az irodalomtudomány számára a nemzeti himnusz elsősorban szöveg, irodalomtörténeti „artefaktum”, művészeti alkotás (eredetileg, 1823 januárjában is csak az volt, csupán később tette a közakarat, valamint a jogrend, 1990-ben hivatalos, alkotmányba iktatott nemzeti szimbólummá[3]), addig a társadalom számára a közösség iránti tisztelet és elkötelezettség, az összetartozás szimbóluma, jelképe (ilyen értelemben ad absurdum referenciális értelmezésben is jelkép). A jog számára pedig „jogi tárgyként” a védendő köznyugalom része. Talán érzékelhető, hogy a himnuszt definiáló fogalmak (köznyugalom, jelkép, tárgy) sem egyértelműek. Ráadásul a szépirodalom – s Kölcsey műve vitathatatlanul az – fikció. A tényirodalommal ellentétben a fikciós, szépirodalmi alkotásokban leírt „tények” ma már nem perelhetők. (Ellentétben a korábbi magyar gyakorlattal, amely például az istenkáromlás [blaszfémia] vétségét szépirodalmi művekben is, többek között József Attila, vagy Babits Mihály műveiben, büntette.)[4] A társadalmi közmegegyezés tehát nincs összhangban sem a vonatkozó szakmai, sem pedig a jogi interpretációval. Ilyen esetben pedig nem alakulhat ki egyértelmű konszenzus sem a nemzeti jelképekről, sem pedig az őket érintő jogi szabályozásról. Adott szituációban tehát felülvizsgálandó – lehetne – a jogi szabályozás.

Applikáció

1. Tényekből adódó, modellezett, de a gyakorlatban felmerültekkel analóg kérdések:[5]

·        Kölcsey Ferenc Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból művének címe mára megváltozott. Nemzeti jelképként Himnusz címen ismert. Ráadásul rövidített alakban. Kimeríti-e a jelkép megsértését a tény, hogy eredeti címét mint a mű szerves részét „letépték”, valamint helyettesítették?

·        A nemzeti himnusz megsértése-e az, hogyha valaki nyilvánosan hamisan énekli a nemzeti himnuszt, vagyis a mű szerves dallami részét „eltépi”?

·        A nemzeti himnusz megsértése-e az, hogyha valaki nyilvánosan rossz ritmussal énekli a nemzeti himnuszt, vagyis a mű szerves ritmikai részét „eltépi”?

·        A nemzeti himnusz megsértése-e az, ha valaki nyilvánosan elrontja a nemzeti himnusz szövegét, vagyis a mű szerves textuális részét „eltépi”?

·        Megállapítható-e, vajon gondatlanságból cselekedett-e? (Ez azért fontos, mert a törvény szerint elvileg jelkép megsértése kizárólag szándékosan követhető el.)

·        A nemzeti himnusz megsértése-e az, ha a Nemzeti Erőforrás Miniszter egy transzponált (hangfekvésében módosított, hangmagasság tekintetében tehát „eltépett”) változat éneklésére buzdít nyilvánosan és hivatalosan? Felmerül-e esetleg a hivatalos jogkörrel való visszaélés?

·        A nemzeti zászló sportesemények alkalmával megjelenik sportkedvelő drukkerek hátát fedő takaróként, lepedőként a nyilvánosságon. Hasonló módon jelenik meg nyilvános társadalmi eseményeken is. A pokrócként való használat vajon nem nonverbális (jelképes: zászló, nemzet = pokróc) lealacsonyítása-e a nemzeti jelképnek?

·        A nemzeti zászló kisebb változata nyaksálként látható politikai és sporteseményeken (pl. Csáky Pál az utóbbi MKP-kampányban, a magyar közmédia által közvetítve). A sálként való használat vajon nem nonverbális (jelképes: zászló, nemzet = nyakmelegítő, ruhadarab, uram bocsá’ kikötőszár) lealacsonyítása-e a nemzeti jelképnek?

·        A nemzeti zászló „bemocskolásának” számít-e, ha azt egy garázda, köznyugalmat sértő személy tartja kezében nyilvánosan?

·        A nemzeti zászló „bemocskolásának” számít-e, ha olyan tárgyak, jelképek közelében, olyan verbális kifejezések környezetében helyezik el nyilvánosan és demonstratív módon, amely tárgyak, jelképek, feliratok kimerítik a köznyugalom elleni bűncselekmények fogalmát (közösség elleni izgatás [cigányozás, zsidózás, tótozás, rácozás, oláhozás, muszlimozás, hitetlenezés stb. különféle formái], közveszéllyel fenyegetés [„lógni fogtok”], önkényuralmi jelképek [horogkereszt, nyilaskereszt, vörös csillag, sarló és kalapács, nyilas zászló stb.], rendbontás eszközei [molotov koktél, alacsonyan szálló sörösüveg, kitépett kerítésdarab stb.])?

·        A nemzeti zászló „bemocskolásának” számít-e, ha valaki közszeméremsértés közben viszi, viseli testén (zászlópokrócba burkolódzva, nemzeti szín sálban járva nyilvánosan vizel, maszturbál etc.)?

·        A nemzeti zászló „bemocskolásának” számít-e, ha valaki a zászló közelében, alatt, mellett (hány méterre?) nyilvánosan és szemérmetlenül hazudik?

·        A nemzeti himnusz megsértése-e az, hogyha a köznyugalom elleni bűncselekmények fogalmát kimerítő tettek elkövetése előtt, közben, után szavalják, illetve éneklik el?

·        A nemzeti jelképek megsértése-e, ha vaskereszttel kitüntetett személyek (van ilyen magyar író) ünneplésekor, róluk való megemlékezés kapcsán használják őket?

·        A nemzeti jelképek megsértése-e, ha köztörvényes bűnökért elítélt személyek ünneplésekor, róluk való megemlékezés kapcsán használják őket?

·        A nemzeti jelképek konkrétan milyen jellegű, típusú és mértékű módosításai megengedettek a magyar jog szerint?

·        Mely törvény rendelkezik erről az alkotmányon és a Btk-án kívül?

·        Konkrét, elégséges, helyes-e a jelenlegi szabályozás?

·        Használhat-e a jogi szabályozás és a törvényalkotás nyelve nem egyértelmű lexikát, többek között szimbólumokat, metaforákat, jelentésátvitellel képzett kifejezéseket stb. (pl. sért, tép, szemérem, meztelenség, rend, béke, élet, épség, méltóság, szabadság, ifjúság, házasság, tisztaság, nyugalom, biztonság, bizalom...)?

·        Képes / kénytelen ezeket elkerülni?

·        Mennyiben óhajtja figyelembe venni a jog az irodalom, a nyelvészet, a művészettörténet, a filozófia, a vallástudományok, a lélektan és az antropológia szimbólum-értelmezéseit? Van-e az erre vonatkozó igénynek bármilyen dokumentálható lenyomta?

·        Mennyiben óhajtja figyelembe venni a jogalkotás (vagyis a politika) az irodalom, a nyelvészet, a művészettörténet, a filozófia, a vallástudományok, a lélektan és az antropológia szimbólum-értelmezéseit? Van-e az erre vonatkozó igénynek bármilyen dokumentálható lenyomta?

... Magyarországon. Vagy akár Szlovákiában...

E kérdések azért váltak relevánssá, mi több, időszerűvé, mert a magyar jogalkalmazásban nemrég adódott olyan eset, amely e kérdésekkel analóg módon firtatja egy vagy több személy büntetőjogi felelősségét.

·        A himnusz gyalázásának (értsd jogilag: megsértésének) számít-e, ha valaki annak dallamát és ritmusát megváltoztatja, más szövegkörnyezetbe helyezi annak egy szövegrészletét, illetve az idézett részlet környezetében vulgarizmusokat alkalmaz, miközben ezek nem a jelképre irányulnak? – fogalmazódhat meg a lényegében jogi kérdés az alábbi konkrét ügy kapcsán:

2. A hírek szerint többen feljelentették Dopemant, illetve ismeretlen személyeket nemzeti jelkép megsértése („himnuszgyalázás”) miatt, amiért Kölcsey Himnuszának szövegrészletét refrénként elhelyezte egy, (a Bazmeg c.[6]) saját dalának szövegében. A Kuruc.info segítségével további feljelentésre biztat XY „olvasó”.

A dalszöveg szépirodalmi műfaj, azaz fikció. A dalszöveg – noha a jelen magyar társadalmi viszonyokat erőteljesen és vulgárisan kritizálja, egyetlen esetben sem illeti kritikával, sértéssel, lealacsonyító kifejezéssel a Himnuszt mint nemzeti jelképet, sem pedig mint irodalmi szöveget. A dalszövegbe a szimbolikus (közösséget összefogni kívánó) jelentés mellett fohászként, vagyis a Kölcsey-szöveg legeredetibb, legreferenciálisabb értelmében épül be a Himnusz részlete.

Dopeman tehát jogilag, sem pedig irodalmi szempontból nem sértette meg a nemzet jelképét.

Az illetékes ügyészség döntött az eljárás elkezdéséről – „megáll a vád gyanúja”.

3. A szólás- és véleményszabadság mai állapotát Magyarországon a törvényhozói tendenciák és eredmények, valamint a jogalkalmazási gyakorlat alapján lehetséges megítélni. Azaz majd meglátjuk a Dopeman-ügy bírósági ítéletéből, valóban lehetséges-e, szabad-e megítélni a szólás- és véleményszabadság mai állapotát Magyarországon!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

[1] Az esszé szerzője különböző társadalmak alanya- és tárgyaként a tévedés, parázás, aggódás és avatkozás jogát fenntartja. Dopemanhez semmiféle személyes, rokoni vagy szakmai kapcsolat, de még általános szimpátia sem fűzi. Jogi végzettséggel nem rendelkezik, s a világ jelenlegi állása és mozgása alapján nem is szeretne.

[2] A magyar Btk szerint: „11. § (1) A bűncselekmény bűntett vagy vétség. (2) Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelyre a törvény két évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabását rendeli el. Minden más bűncselekmény vétség.”

[4] „...Európa számos országában jelenleg is érvényben vannak a blaszfémia-törvények, olyannyira, hogy az istenkáromlás jelenleg Európában sok helyen a letartóztatási parancs hatáskörébe tartozik, a népirtással egyenrangú bűncselekménynek számít. Ezek a törvények jelenleg hatályosak, de a társadalom erős szekularizáltsága miatt nem aktívak. Az utóbbi évekig nem sokaknak jutott eszébe, hogy azért, mert egy művészi, irodalmi alkotás sérti valakinek a vallási érzékenységét, hivatkozzon ezekre a törvényekre. Az elmúlt években azonban már történtek erre kísérletek.” (Buda Péter, egyházpolitikai szakértő mondatai 2007. 1. 18-án, In Juhász Katalin szerk.. Állam és Egyház. Palisády – Védcölöp Alapítvány, h. n., é. n. 35) Gyakorlatilag analóg fogalom- és jogértelmezési eset állt fenn 2011 novemberében, lásd írásom Applikáció / 2. részét.

[5] Az iróniát nem, de a tréfát mellőzve.