„Az épelméjűség mint álarc”

Van abban valami perverz báj, ahogyan a kormánypolitikusok saját propagandájukat kezelik. Vagy maguk is elhiszik már egymásnak és önmaguknak mindazt a hazugságtömeget, amellyel a népet traktálják – ami tudatuk tisztaságát kérdőjelezi meg, vagy pedig nem hiszik, de mindegyikőjüknek megfelel, hogy már nem csak a népnek (s értelemszerűen a sajtónak, s általa is a külföldnek) hazudnak, hanem egymásnak és önmaguknak szintén.

Ez utóbbi bár tisztább tudatállapotot feltételez, azért mégiscsak elvesztik a tisztelt hölgyeim és uraim a valóságérzékelésüket, s ennek függvényében alakul viselkedésük. Szakember, ha nem sejtené, hogy részükről mindez szándékos, simán skizoidnak minősítené őket.

Csakhogy ez a fajta skizofrénia tudatos, a pártpropaganda része. Következésképpen nem betegség, nem kezelhető orvosi eljárásokkal.

Van abban valami perverz báj, ahogyan a kormánypolitikusok saját propagandájuk részeként amatőr és ripacs módra feláldozzák saját magukat. Nem csupán az ország jövőjére nincsenek tekintettel, hanem sajátjukra sem. A január másodiki alkotmányozó operabálról egyikük sem, sőt zsebeikből kiszimatoló ölebeik sem gondolhatták komolyan, hogy egy ilyen undorító akció bármilyen szinten hiteles lehet. Ahelyett, hogy elcsendesednének, s kis alagutakat ásnának maguknak menekülő útvonalak gyanánt, teljes mellszélességgel kiáll a díszes társaság a díszes (média)kirakatba, hogy az üveg másik oldalán a meglopottak gyönyörködjenek bennük.

Apropó menekülési útvonalak!

Van abban valami perverz báj, ahogyan a kormányzat politikusai, akik a kétharmados népakaratról karattyoltak, kétharmados támogatással a hátuk mögött, kétsoros rendőrsorfallal a testük előtt gyáván megfutamodtak a megváltott, felszabadított magyar néptől. Akik egyharmadnyian sem voltak, ráadásul nem tankokkal, nem Molotov koktélokkal jöttek, és akik elől az ünneplők gyáván, operaházi büszkeségüket a farzsebükbe gyűrve elsunnyogtak a hátsó kijáraton. Akár egy tolvaj róka a baromfiudvar kerítésrésén a hálószobában kényelmesebbik oldalára forduló öregecske csivava vérszomjas szuszogására. (Ezek szerint mégsem hihetik: minden oké...) Majdnem azt írtam, hogy a balfenéken tűntek el, de a propagandájukkal kapcsolatban még akkor sem szabad szóba hozni a „bal” jelzőt, ha történetesen tökéletesen másolják a sztálinista vonalat...

Apropó bal!

Van abban valami perverz, immáron mosolyogtató báj nélkül, ahogyan ezt a sztálinista propagandagépezetet és rendszerlogikát gátlástalanul működtetik részint az átmentett sztálinisták, részint a néhai rendszerváltók, akikről mostanra kiderült, nem a szabadság eszméje vezette őket már akkor sem... Két dolog miatt működik. Egy, hogy a fiatalok, akik koruknál fogva nem élték meg már egyszer, vagy nem törődnek vele (hiszen nem félik), vagy még nem értik a belső összefüggéseket. Kettő, hogy akik már megélték, azok tökéletesen felismerték és a déjá vu közben tökéletesen beszartak tőle. A többiek meg vagy kevesen vannak a kormány megdöntéséhez, vagy a zsebükben.

Abban is van jó sok perverzió, ahogyan Orbánék kiélvezik saját kezdődő haláltusájukat. Többen említették már, s példák halmaza bizonyítja, az ilyen „uralkodást” hosszú távon nem lehet megúszni. Fittyet hánynak minden történelmi tapasztalatra, s az elszigetelődést, az ország magára maradását összemossák annak függetlenségével, a nyomort az áldozathozatallal, hibáik következményeit egy nem létező magyarellenes világháborúval.

Nem tudni, vajon a még nem tetőző népharag (?), a már lassan tetőző és egyre inkább egyeztetett jogos nemzetközi politikai figyelmeztetések, a külföldi gazdasági satu, vagy a belföldi pénzemberek vagyonféltése és-mentése fekteti-e ki ezt a mások mellett programszerűen önpusztító, hidakat felégető, jövővel nem törődő bagázst. De kifekteti, az tuti. Mert ugyebár a balkáni és ázsiai demokrácia-felfogással dacolni hivatott és kénytelen EÚ nem lehet annyira gyenge, hogy pár magyarországi mitugrásszal (nem kétharmad) el ne bírjon, az USA meg aztán egyáltalán nem hagyhat már presztízsből sem életben egy éles kontúrokban kirajzolódó diktatúrát Európa közepén. Ráadásul a saját politikai (demokrácia) és katonai (NATO) „istállójában”. Persze, bízhat abban az Orbán-slepp, hogy éppen Európa közepén kivételesen finoman és érzékenyen kezelik majd őket, ám csak idő kérdése, hogy elfogyjon a türelem. Sem az európai, sem pedig az amerikai gazdaság nem áll olyan jól, hogy hosszasan tolerálhassa Orbán árulását.

Van abban valami nagyon-nagyon perverz, ahogyan az operettalkotmányban tocsogó operabálozók kockáztatnak. Orosz rulett. Minél többször nevetnek adrenalintolulással az el nem sülő fegyver kattanásán, annál nagyobb matematikai eséllyel provokálják a sorsot. Lehet közben minden így vagy úgy tüntető személyt, civil szervezetet és politikai tömörülést baloldalinak, komcsinak, nemzetárulónak titulálni, lehet a ravasz összes meghúzásánál egérként kiröhögni a külföldi elefántokat, de meddig? Csak addig, amíg el nem hiszi a rulettező, hogy a stukker sosem fog elsülni. (Emlékezzünk a beszédben említett „gránit szilárdságú alapok”-ra, majd utána tekintsük meg a tüntető tömeget, a forintárfolyamot, az energiaárak mozgását stb. mint e gránitalap düledező felépítményét.)

Bármely szakirodalom definícióját olvassuk is el a szociopátiáról, arra jutunk, hogy Magyarország jelenlegi vezetése következetesen szociopataként viselkedik önmagával és az országgal, sőt a nemzettel szemben. Bár nem a legújabb, Hervey Cleckleyt ajánlanám az álarcos metafora miatt. Orbánék ugyanis elkövették azt a hibát, hogy túl sokat grimaszoltak, s így berepedezett papírmasé maszkjuk lassan, darabokban, de egyre nyilvánvalóbban lekopik, leszakadozik a pofázmányukról. S nem fog már elrejteni még a mostani fanatikus pártvakok elől sem semmit és senkit.