Demokrácia a bizalmatlanság spiráljában

Az új választási törvény, amely jelentős elmozdulást jelent a többségi elv felé, eleve megnehezítheti a kormányváltást, vagy ha úgy tetszik: a többség akaratának mandátumokra való leképeződését. Ezek a jelenségek erős demokratikus deficitet hozhatnak létre, azonban még az említett tényezők súlya is eltörpül az mellett a probléma mellett, amit az a bizalomhiány jelent, amit a magyarországi politikai elitek az elmúlt évtized során felhalmoztak.

Amikor 2006-ban a szocialista-liberális koalíció képesnek bizonyult a parlamenti többség megtartására egy második ciklus idejére, az (a konkrét pártok ideológiájától függetlenül) fontos lépésnek tűnt a magyarországi demokrácia megerősödésének, legyökerezésének irányába – függetlenül a (korábbi kampányok során is őszintétlen, mindkét oldal által egyaránt használt) felelőtlen ígéretek által okozott hányinger ellenére is. Igaz ugyan, hogy a demokratikus kormányváltások lehetősége a demokrácia egyik legfontosabb fokmérője, de hasonlóan jelentős szerepe van annak is, hogy egy kormány képes lehet-e a szavazók szimpátiájának megtartására egy teljes ciklus kormányzás után. 2006 arra utalt, hogy ez Magyarországon lehetséges, ha nem is általános jelenség: ma ez, azaz a választók többségének szimpátiájának megtartása szinte lehetetlennek tűnik. Igaz ugyan, hogy az új választási rendszerben a Fidesz még 2014-ben is esélyes lehet a győzelemre: de éppen az új választási törvény, és nem a többség támogatása miatt. A párt jelenleg a szavazók mintegy 20-25 százalékának támogatását bírja, miközben a demokratikus ellenzékhez nagyjából 15-20 százalék húz, a Jobbik pedig egy tizest tudhat maga mögött. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szavazók gyakorlatilag fele jelenleg nem tudna magának pártot választani.

A bizalom elvesztésének folyamata nem Őszödön és Gyurcsány Ferenccel kezdődött, de a akkori kormányfő beszédének nyilvánosságra kerülése és az ellenzék hecckampánya robbanásszerűen felgyorsította a folyamatot. Miközben az ellenzék (ironikus módon a kormány „saját emberei” egy részének tevőleges támogatásával) mindent megtett azért, hogy erodálja Gyurcsány egyébként is gyorsan fogyatkozó támogatottságát, egyben megváltoztatta az ellenzékiség logikáját is. Bár a személy lejáratása és teljeskörű inkompetenciájának bemutatása a korábbiakban is a kampányok részét képezte, ezen a ponton egyértelműen fölénybe került a józan szakpolitikai megfontolásokkal szemben: Gyurcsánnyal immár nem az volt a baj, hogy baloldali (akármit is jelentsen ez magyar kontextusban), hanem hogy hazug, immorális, inkompetens, korrupt és – egyáltalán nem utolsósorban – hazaáruló is. A történet vége mára ismert: egy rövid idő alatt atomjaira bomló, önmagát felemésztő baloldal, egy teljesen megsemmisülő SZDSZ és egy stigmatizált MSZP, valamint Gyurcsány démonizálása.

Hatalomra kerülésekor tehát a Fidesz – a tapasztalatlan LMP és az egyértelműen rétegpártnak bizonyuló Jobbik mellett – egy szétzilált, sőt a „csendes többség” szemében is ellehetetlenült baloldali ellenzéket kapott maga mellé a parlamentbe. Az elmúlt szűk két év azonban a demokratikus ellenzék tehetetlensége, a Jobbik részleges kooperációja és a jogalkotási lehetőségek gyakorlatilag határtalansága ellenére is a Fidesz önmegsemmisítéséről szólt. Orbán Viktor számára roppant kellemetlen módon azonban a párt támogatottságának leépülése nem merült ki annyiban, mint mondjuk az 1998-ban kezdődő első kormányzati ciklusuk végére: a Fidesz pozíciója mostanra sokkal jobban hasonlít a második Gyurcsány-kormányéra, mint az első Orbánéra. Ha az elkövetkező időszakban nem történik számottevő változása – márpedig ennek jelenleg egyetlen jele sem látszik –, akkor az eredmény a jelenleg még a korábbi dominanciájának gyümölcseiből élő jobboldal implóziója, összeomlása lehet.

Ez az egyáltalán nem valószínűtlen szcenárió pedig a korábbi kérdések újragondolására késztetheti a magyarországi demokráciáért aggódóak. A kérdés ezek után nem csupán az, hogy ki és hogyan válthatja „egyszer” a Fideszt, hanem az, hogy egyáltalán ki és hogyan lehet még képes a lakosság támogatásának megszerzésére. Az összeomlás stigmáját ugyanis nem egyszerű lemosni: erről a legtöbbet Gyurcsány Ferenc tudna mondani, akit még most is szalonképesnek tart a demokratikus ellenzéki tábor egy jelentős része (miközben kormányának volt tagjaival parolázik, mellesleg). Nem csak az a félő, hogy „nem lesz kit választani”, de az is, hogy bárki is legyen az a szerencsés, aki megszerzi a hatalmat, egy-két éven belül hasonló helyzetben találhatja magát, mint jelenleg Orbánék: a váltás az Opera főbejáratától a hátsó ajtóig ugyanis gyorsabbnak tűnik, mint valaha. Ez a tétel egyébként nem csak, hogy vonatkozik a szélsőjobbra, de talán leginkább rájuk: a hatalomra kerülő Jobbik rekordidő alatt találná magát a kordon és a rendőrsorfal védett oldalán.

A magyar demokrácia tehát rosszabb állapotban van, mint azt sokan gondolnák. A veszély nem csak egy elemeiben autoriter, elemeiben historizáló, elemeiben az általános egyenlőség korábbi értelmezésétől hátralépő alkotmány életbe lépéséből ered; azt nem csak az új választótörvény által létrehozott anomáliák jelentik; a legnagyobb problémát talán az állampolgárok példátlanul erős bizalmatlansága és a politikai elit gyors lejáratódása jelenti. Hogy mi jelenti a kiutat ebből a bizalmatlansági spirálból, és hogy milyen út vezet ahhoz, hogy egy kormány ismét a választók többségének bizalmát megszerezve folytathassa tevékenykedését egy második ciklusban, olyan kérdések, melynek megoldása a magyarországi demokrácia jövőjének szempontjából elengedhetetlenül fontos.