Esterházy János az ismétlésről
A kilencvenes években egyik volt egyetemi oktatóm több publicisztikával jelentkezett a hazai sajtóban. Sosem felejtem el, ahogyan valamely szlovákiai magyarokat érintő oktatásügyi-nyelvhasználati-közéleti, az akkor még kicsit nagyobb lepedőnyi egyik, azóta egyetlen napilapunk teljes oldalát elfoglaló elemzését azzal kezdte, miszerint régebben ő már megírta a jelenségről a véleményét, de mivel azóta sem változott a helyzet, s a dolog időszerű, ezennel újra közli az egészet... Akkorát röhögtünk, majd beleszakadtunk.
Ma már látom, hogy az akkor szalonképtelennek, de minimum nem elegánsnak tűnő eljárás tulajdonképpen teljesen jogos és legitim volt. Az ember fia (az újságíró) rongyosra pofázhatja a száját (papírját, képernyőjét), látszata alig van. S ez nem mindig a publicistát minősíti. Ilyenek a körülmények, a társadalmi élet struktúrája, az írott szó hatása, lehetőségei.
Ha úgy vesszük, semmivel sem szalonképtelenebb a tudás anyja, mint ismétlés a hetente más köntösbe csomagolt, át-átfogalmazott, más-más alakban ugyanazt szajkózó cikkeknél. Sőt. A változatlan újraközlés még fokozhatja is a hatást. Jobban nyomatékosít, mint egy újabb lefutott kör.
És persze egyre gyakrabban adódna alkalom az ilyenre.
Augusztus negyedike óta például többen megkapták itthon a magyar állampolgárságot. Köztük nem egy országosan ismert személy, s néhány azóta országosan is ismertté vált, de addig esetleg már lokális tisztelettel bíró ember. Függetlenül attól, kinek mi a véleménye a magyar állampolgárság kérelmezéséről, s milyen okból tesz így vagy úgy valaki, sokan büszkén és nyíltan vállalták új állampolgárságukat. Naivan, érdekből, meggyőződésből, hittel, becsülettel, mindegy hogyan, de bármilyen emberek ők, jók vagy rosszak, sakkfigurák vagy autonóm egyének, a lehetséges következmények tudatában vállalták – tehát semmiképpen sem gyáván.
Becsületére legyen mondva, Gubík László például állítólag emiatt – az esetleges fölösleges támadások elkerülése végett – nem foglalt helyet az MKP parlamenti listáján. Pedig megtehette volna, ráadásul az ügy hátszelével valószínűleg sikerrel. Ezzel bizonyította, hogy bár benne volt a pakliban, tényleg nem érdekből (legalábbis nem rövid távú politikai haszonszerzés miatt) kérte, kapta és vállalta fel magyar állampolgárságát nyilvánosan elsőként.
Minden közéleti személyiség, minden új név felmerülése ez ügyben (Dolník Erzsébettől, Boldoghy Olivéren át Fehér Istvánig – és még bizonyára sorolhatnánk) jó alkalom (lenne) a sajtónak ismételgetni, nyomatékosítani, hogy Szlovákiában nincs valami teljesen rendben, azaz egyáltalán nincs rendben semmi a kettős állampolgárság ügyében. Az ilyen ismételgetés – most megint én leszek naiv – talán emlékeztetné az alkotmánybíróságot, amely asztalán a Híd beadványa hever, hogy olyan szlovák állampolgárok vesztik el sorban szlovák állampolgárságukat, akik zömmel ragaszkodnának hozzá, s akik nem holmi veszélyeztető tényezők, hanem vagy már köztiszteletben álló, a szlovák társadalom számára anyagi és erkölcsi hasznot hajtó személyek, vagy azok lehetnek. Persze, ha elveszik tőlük az alkotmány által garantált állampolgárságukat, akkor már nem lehetnek. Szóval, az ügyrenddel összhangban persze, de esetleg csipkedhetnék magukat a tisztelt bírák.
A napokban visszatért rimaszombati otthonába Tamás Aladárné. A közel százéves pedagógus hölgy, noha megviselték az események, s egészségi állapota megromlott, vállalja, amiben hisz. Talán még idejében írom így, kampány előtt, hogy lesznek páran, akik majd még csak most kezdenek kampányolni (tutira ezt az ügyet fel- és kihasználva), de ők esetleg nem vállalják...
Tamás Aladárné hazatérése szintén jó alkalom az említett ismételgetésre. Hát akkor megteszem most én is. A közben megtapasztalt fejleményeket figyelembe véve a fentiekkel ezennel kiegészítve a Gubíkot érintő részt idemásolom (linkelem) augusztus negyediki kommentárom: íme.
Be kell vallanom, egy dologban tévedtem mindjárt az elején, az első mondatban. A dolgok állása azt mutatja, mégsem „fölösleges sokszor ismételgetni”. Épp ellenkezőleg. Szükséges. Minimum egy értelmes törvényhozói döntésig. Vagy: „amíg azt mindenki tudomásul veszi.”
