Szabadság? Pluralizmus? Hogy micsoda?

Az Európai Parlamenttől Orbán Viktor szabad kezet kapott az ország tönkretételének folytatására. Nem mintha az Európai Parlamentnek bármi komoly lehetősége volna rá, hogy megakadályozza egy tagország tönkretételét (a Bizottságnak már több).

És nem mintha a strasbourgi események komolyan veszélyeztetnék a gazdasági szabadságharc sikerét (a siker témájában lásd Petőfitől A farkasok dalát azzal a különbséggel, hogy itt nem a szabadságharcos kormány része lesz „minden nyomor”). Az EP ülésén nem történt több, mint hogy a Fidesz győzött a számára ismerős terepen, idehaza begyakorolt harcmodorral: egy tájékozatlan népesség érzelmileg megnyerhető tagjaiba beletáplálta a saját értelmezését, s azt készségesen kiengedték a szájukon.

Mert tény, hogy kétségbeejtő volt a baloldali és liberális képviselők tudatlansága és felületessége (megint csak a nekem ugyan politikailag nem rokonszenves, de éles eszű és erős igazságérzetű Cohn-Bendit kivételével, aki legalább logikai alapon kiszúrta Orbánnak azt a hazugságát, hogy a mostani Alaptörvényt „az 1949-es kommunista alkotmány helyett” fogadták el). Kétségbeejtő volt továbbá a magyar szocialista képviselők bambasága és bátortalansága (ami megint arra utal, hogy vesztes ügyet védelmeznek). De a néppártiak és a lengyel vagy olasz euroszkeptikusok sem voltak tájékozottabbak. Csak ők a vita szempontjából lépéselőnyben voltak, mert míg a baloldaliak és liberálisok a jól-rosszul felidézett újságcikkeket visszhangozták, a „konzervatívok” azokat az érveket szajkózták, amiket a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Kormányzati Kommunikációért Felelős Államtitkárságán már ezekre a cikkekre válaszul dolgoztak ki.

Ami pedig a leginkább kétségbeejtő, sőt vérfagyasztó, az egy hiány. 2009-es statútuma szerint, az Európai Néppárt egyik célja az volna, hogy a „szabad és plurális demokráciáért” munkálkodjék. A pluralizmus a demokrácia szövegösszefüggésében tényleges többpártrendszert jelent. Most senki se kérte számon a Fidesztől az új választási törvényt, és ez még – ellentétben a bírósági „reformmal” vagy az adórendszert befagyasztó „stabilitási törvénnyel” – még a decemberi Barroso-levélben sem szerepelt. (Sőt, újabban valahogy az egyre keményebb amerikai külügyi megszólalásokból is kimarad.)

Hisztis túlzás, hogy Magyarországon ma diktatúra van, vagy hogy az alapjogok korlátozása, a hatalommegosztás semmibe vétele és főleg bármilyen gazdasági intézkedés önmagában diktatúrához vezetne. Magyarországon nagyon sok embernek – és nem, nemcsak „előjogaikat féltő komcsiknak”, hanem egyszerű munkásoknak, munkanélkülieknek, közalkalmazottaknak, családjukért gürcölő szakembereknek – sokkal rosszabb, amióta a Nemzeti Ügyek Kormánya kiéli romboló hajlamait, de ez nem diktatúra, hanem illiberális demokrácia, nem az első a posztkommunista világban. Ami az első lenne: a de facto egypártrendszer bevezetése egy demokráciában, megszüntetve ugyanezt a demokráciát.

Tudom, hogy az új választási törvény pitiáner aljasságát viszonylag normális országból nézve nehéz megérteni, és megértéséhez el kellene fogadni azt, amit a hazai demokraták sem szívesen vallanak be: hogy az eddigi magyar választási törvény sem volt egy leányálom, és már csak azért sem lehetett jó, mert lehetővé tette a mostani, demokrácia-felszámoló rezsim hatalomra kerülését. Az új választási törvény pedig nem szakít radikálisan a régivel. Megőrzi, sőt szigorítja a névvel, lakcímmel leadandó kopogtatócédulák kőkorszaki rendszerét, ami egyrészt nyílt előválasztást jelent. Másrészt lehetővé teszi a pártoknak, hogy saját költség nélkül, „az adófizetők pénzéből” nyilvántartsák a baráti és ellenséges választópolgárokat. és ezt a nyilvántartást kormányra kerülve tetszésük szerint használják föl. Harmadrészt kontraszelekciót végez – IQ szempontjából – az új pártok között. Ezen előzetes szűrő után garantáltan a legostobább és legkatonásabb pártok maradnak csak talpon.

Azt már talán egy kicsit könnyebb megérteni, hogy ha az eredetileg pillanatnyi, esetleges kompromisszumok eredményeként létrejött, ortopéd vegyes rendszer további torzítása hogyan teremt előbb vagy utóbb egypártrendszert. Eddig a képviselői helyek többségére listákról jutottak be – mostantól egyéni választókerületből fognak. Az egyéni választókerületekben eddig kétfordulós volt a szavazás – mostantól egyfordulós lesz. Ez azt jelenti, hogy

vagy a legerősebb párt arat elsöprő győzelmet – az eddigi rendszerben a szavazatok 53 százaléka volt elég a mandátumok kétharmadához, mostantól akár 30 százalék is elég lehet –,

vagy két párt összefogva tarol, és akkor a nagyobbik előbb-utóbb megeszi a kisebbiket, mint az nemegyszer megtörtént a magyar demokrácia történetében –,

vagy a többi párt kényszerül arra, hogy nézeteit, becsvágyát feladva közös jelöltekről egyeztessen, ami már az első pillanatban elveti a viszály magvait, mintha a 2011-es szlovákiai kormányválságot előrehoznánk a választás idejére. Az eredmény sejthető.

Ehhez képest már csak úri cifraság, bár az egypártrendszer további garanciája, hogy a Fidesznek kedvezően átrajzolják a választókerületeket, kompenzálják a győztest (igen, jól olvasták), és a határon túli választójog megadásával még egy kicsit javítják a „jobboldal” (nacionálparanoid oldal) esélyeit. De tegyük fel, hogy kerül egy olyan párt vagy pártszövetség, amelyik legyőzi a Fideszt. Az előbbi esetben ugyanúgy de facto egypártrendszer lesz az eredmény. Az utóbbi esetben tartós bénaság, aminél az egypártrendszer is jobb.

A KIM KKFÁ-nak erre az őrületre megvan a kész válasza, Navracsics miniszter szokta hinteni az igét: Nagy-Britanniában csak egyéni választókerületek vannak. Mire a jámbor olvasónak eszébe jut, hogy Nagy-Britanniában már akkor volt kétpártrendszer egyéni választókerületekkel, amikor még nem volt mai értelemben vett demokrácia, addigra kihűl az ebéd. Az új választási rendszerrel mi majd szépen visszatérünk a demokrácia előtti állapothoz.

Minthogy a jelek szerint ez Brüsszelt nem érdekli, Washingtonban elfelejtették, a hazai ellenzéki pátok nem izgatják magukat túlzottan, a nagyközönséget pedig az elit húsz év alatt lenevelte a képviseleti demokrácia tiszteletéről, ez a váltás be fog következni. Hacsak nincs előbb valami olyan összeomlás, ami átlépi, mondjuk, az Európai Néppárt ingerküszöbét is, és nem mellesleg elsöpri a mai magyar pártokat, fölébresztvén a választókat is. De én rendes ember vagyok, ezért nem imádkozom.