Békemenet a gyarmatosítók ellen

Miközben a jobboldali média – mely számos ponton egészen közelről volt érintett a szimpátiatüntetésben – nem győzte keresni a grandiózus és pozitív jelzőket, a baloldali orgánumok inkább a szervezés körülményeivel és a tüntetés jelentőségének korlátaival foglalkoztak.

Mindkét narratívának megvan a helye a nap alatt, sőt: mindkettő igaz is a maga módján.

A Békemenet csattanós válasz volt azoknak, akik azt gondolták, hogy az Orbán-kormány körül már teljesen elfogyott a levegő. A Fidesz-tábor volumene hónapról hónapra csökken, a kormány által egyenként elidegenített társadalmi csoportok száma növekszik.

Október 23-adikán a párt úgy döntött, híveit nem hívja az utcára, ezzel átadva a teret a Milla méretes tüntetésének. Fontos azonban észben tartani, hogy a Fidesz 2010 tavaszán roppant magas támogatottságról indult, éppen ezért a pártnak bázisa fokozatos leépülése ellenére is nagy számú híve maradt még.
A Békemenet egyértelműen az EU/IMF páros felé történő lassú kötéltánc elemei közé illeszkedik. Célja kettős volt: egyrészt erő felmutatása, úgy Európa, mint az egyre nagyobb önbizalommal rendelkező ellenzék és az egyre csendesebb saját tábor felé.

Másrészt viszont már az IMF-feltételek elfogadásának kommunikációját is bevezette: erről tanúskodott a vezető szlogen, amely a (nyilván európai) gyarmatosítás ellen szólalt fel. A következő hónapok kormányzati kommunikációját éppen ez a tónus jellemzi majd: ránk kényszerítettek egy sor megszorítást, akaratunk ellenére, amitől ez az eddig parádésan működő ország hirtelen (és átmenetileg) lejtőre került.

Az ellenzéki sajtónak teljesen igaza van akkor, amikor a tüntetés megszervezésének körülményein háborog. Az egész menet beállított helyzetnek tekinthető: bebuszoztatott támogatókkal, előre elkészített táblákkal és kiegészítőkkel, a saját médiával előre egyeztetett koreográfiákkal, miegymás.

Egy kormánypárti tüntetés ötlete eleve kicsit rosszízű, autoriter képzeteket kelt a demokrácia „klasszikus” (= nem orbanizált) változatának híveiben. Azt azonban be kell látni, hogy a tüntetés egyszerű önvédelmi mechanizmus volt azzal az ellenzéki olvasattal szemben, hogy a kormány magára maradt a nép ellenében. Ez az állítás soha nem volt igaz.

A Fidesz azonban nem elégszik meg a cáfolattal: számháborút indítva immár úgy kommunikál, mintha a Békemenet egyértelművé tette volna, hogy ők bizony masszív többségben vannak, ellenzőik pedig csupán marginális csoportok a társadalmon belül.

Bár kétségtelen, hogy a kormánypárti meneten többen voltak, mint a január eleji, Opera előtti ellenzéki tüntetésen, a konkrét számok összehasonlítása teljesen értelmetlen. Még jó, hogy egy ilyen infrastruktúrával rendezett, egy korábban ellenzékben jól betréningezett tömeget mozgató rendszerpárti meneten többen vettek részt, mint a fragmentált ellenzék láthatóan alacsony költségvetésű, rendőrsorfalakkal szembe néző megmozdulásán.

Az Orbán-kormány tehát sikerrel vette ezt az akadályt, bemutatta, hogy bázisa annak csökkenő terjedelme ellenére még mindig méretes, lojális és mozgatható, és ezzel vélhetően korábbi szavazói egy részének kifakuló identitását is megerősítette. A kormány ezzel egyben előkészítette későbbi kommunikációs vonalának befogadását is. Az ezek feletti sikerről beszámoló állítások azonban túlzóak.

Igaz, hogy a kormánypártiak többen voltak, mint az ellenzékiek, de ez szinte biztosan nem jelenti azt, hogy a Fidesz ellenzőinek tábora mostantól szétesik, elbizonytalanodik, vagy éppen szerénnyé válik.

Az szintén nem igaz, hogy ezzel a kormány üzenetet küldött Európába: az EU vezető politikusai ugyanis láttak már néhány közvélemény-kutatást, néhány ellenzéki (és kormánybarát) újságíróval és elemzővel ellentétben értelmezni is tudják azokat, éppen ezért biztosan nem hökkentek meg különösebben azon, hogy a Fidesz képes egy ilyen megmozdulás összehozására (különösen úgy, hogy a rendezvény előkészületeiről szóló hírek már hetek óta köröztek az informális csatornákon).

És végezetül: ez a rendezvény nem jelenti azt sem, hogy a „nép” újból legitimálta Fidesz politikáját – ahogy a tömeg otthonmaradása sem jelentette volna annak ellenkezőjét. A nép ugyanis a rendszeresen megrendezett választásokon nyilváníthatja ki akaratát. Demokrata körökben éppen ezért olyan nagy a tiltakozás az új választási rendszerrel szemben: kormányt buktatni ugyanis (forradalmi helyzeteket leszámítva) nem tüntetésekkel kell-lehet, hanem az urnák mellett. Erre azonban meg kell adni a választóknak a lehetőséget.

A „nép akaratának” minden más kontextusban való emlegetése nem más, mint politikai demagógia, és a demokratikus rendszer legitimitásának nagyon veszélyes aláásása.

A Fidesz tehát némileg kibővítette hazai mozgásterét, de aki arra számít, hogy ez a tüntetés felolvasztja az IMF/EU páros jégszíveit, az nagyot téved. A magyar kormány előtt borzasztóan kemény időszak áll, amely a kudarcoktól sem lesz mentes.

Az már csak az asztal túloldalán ülők jóindulatán múlik, hogy a nyilvánvalóan a kormány által szponzorált gyarmatellenes retorika milyen súllyal esik majd a latba, amikor a Fidesz képviselői engedményekért kuncsorognak majd ugyanezen gyűlölt gyarmatosítóknál egy olyan hitel felvételével kapcsolatban, amit kifejezetten ők kérnek a gyűlölt gyarmatosítóktól. Azért, mert a gyűlölt gyarmatosítók folyamatos ellentétes irányú tanácsai ellenére gazdaságpolitikailag a tönk szélére kormányozták hőn szeretett hazájukat.