Gyere őrült, névsorolvasás

Szerbhorváth György | 2012. január 30. - 16:25 | Vélemény

Nem csak Pataky Attila, az EDDA Művek nótaénekese az, aki az utóbbi időben minden utcasarkon elrikkantja magát, hogy „El a kezekkel Magyarországtól!”, és ki is fejti kisdoktori tézisét: „Az önmagát cinikus felsőbbrendűségbe dermesztett pénzkartell a nemzetállamok végső felszámolására készül.” És úton-útfélén hallhatjuk egyes körök kedvenc agymenését: „Nem leszünk gyarmat!”

Nem hát. Mert a nemzetállamok miatt aggódók félelmei a transz- és multinacionális vállalatoktól olyan irracionálisak, akár a középkori boszorkányégetések. Hiszen a globalizáció nem 1990 után alakult ki (erről a föníciai kereskedők vagy Marco Polo is mesélhetnének), a nemzetállam pedig sosem volt örök, hanem alig pár évszázada alakult ki, mikor hol. Ezeket a gigacégeket meg nem az érdekli, hogy a politikai hatalmat is megszerezzék (még ha tény, hogy befolyásolják is), hanem hogy szimplán folyjon a globális termelés és az abból eredeztethető profitmaximalizálás. Igen, a pénz érdekli őket. Ahogyan mindnyájan, ha reggel munkába indulunk, nem azért megyünk, hogy még mi is fizessünk azért, hogy dolgozunk.

Tény, hogy Tom Sawyernek sikerült bepaliznia a haverokat, és azok nemhogy lefestették helyette Molly néni kerítését, de még különböző „értékes” tárgyakat is hajlandóak voltak érte feláldozni (például patkánycsontvázat), „fizetni”, de ez azért eléggé elszigetelt eset. Vagyis ha majd Pataky Attila ingyér dáridózik, sőt, ő fizet érte, utána kornyikáljon a pénzkartellről. És menjen be a bankba, ha már ágál ellenük, és jó állampolgárként fizessen be mindent ama számlára, amit az államadósság törlesztésére nyitott Rédly Elemér pápai prelátus. Még kétszáz milla sem jött össze, hiába, ha saját zsebünkről van szó, hirtelen mindenki józan lesz, számító, racionális, mondhatni, önző.

A nemzetállamok aligha jöttek volna létre az iparosodás nélkül, ami elég világosan arra utal, hogy ha nincs ipari termelés Magyarországon, a nemzetállam is nyikorogni fog, akár a (ma már üres) disznóólak ajtaja.

Erre fel most minek a tanúi lehetünk? Minden búbánat szálláscsinálói azok a multinacionális vállalatok (értsd: gyárak), amelyek még működnek, amelyek (exportra) termelnek, adóznak, és így működtetik az országot, amely e nélkül simán összecsuklana. A Nagy Tervek egyike ezzel szemben az, hogy ezek a vállalatok kussoljanak, ne vigyék ki a profitot (mintha az mindig is magától értetődő lenne), különben seggbe lesznek rúgva. Akárcsak azon polgárai a hazának, akik ott mernek dolgozni. Hanem de gyerünk ki a mezőre, és vessünk, arassunk, tyúkokat az ólba – vissza az önellátás világába.

Ha csak a patakyak hadoválnának, hát oké, nem végeztek (un)ortodox közgazdaságtan-szakot, de amikor nemzetállami szinten – hogy így mondjam – merül fel, hogy az embereket a mezőgazdaságba kell visszavezetni, akkor tényleg elhihetjük, hogy a nemzetállam igenis veszélyben van: mert visszalépünk a törzsek korába, a hűbérúri, vazallusi rendszerbe, valami ősi, örök érték alapján felfogott közösségiségbe (Gesellschaft gegen Gemeinschaft), ahol a sámán a főnök és az esőcsináló. Például átvesszük a szlávoktól a zadruga (szövetkezet) típusú rendszert, ahol a magántulajdon is ismeretlen, és kalákában kapálunk.

Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem az agrobiznisz jelentőségét, de Közép-Európában egyre több a burgying, a megműveletlen terület, kert – legalábbis az én kis (vajdasági) falumban bizonyosan. De ennek egyik oka, hogy az elnéptelenedő falvakban nincs is, aki kivenné árendába s megművelné a kerteket. Vagy ha mégis, ám túltermelne, egyéni szükségletein túl, eladni sem tudná (illetve erősen termékspecifikus a dolog). Aki nagyban termel, az tudja valamire vinni, s másoknak munkát is adni. De ha a kukoricának Koszovón van magas ára, hát oda viszik – és magasan leszarja a termelő, hogy ezáltal saját nemzetállamát (Szerbiát) gyengíti úgymond, hisz Koszovót nem ismeri el az állam, de így mégiscsak élteti.

A volt szerb tartomány egyébként, köszöni szépen, nemzetállamként kiválóan szuperál - kivéve a szerbek lakta részt, ők kiválnának, csak ezt a nemzetközi közösségben senki sem támogatja, éppen a nemzeti szuverenitás szentségére hivatkozva. Gazdaságilag viszont Koszovó sehol sincs, és részben azokból a pénzekből él, amit a családtagok küldenek haza nyugati vendégmunkás-keresményükből.

Gondolom, a Pataky-féle hazafyak körében e módszer osztatlan elismerést aratna: akinek a hazában nem tetszik, távozzék, dolgozzon, éljen másutt. De azért a nemzetállamba küldje már haza a lovettát, az jól fog jönni, anélkül nem megy. Ők meg mennek falura: nem véletlenül énekelte anno, hogy „elhagyom a várost”. Hisz minden bűn a városokból ered – ez is ősrégi toposz.