Magyar sérelem: szünetel a sikamika

Kroes alelnök asszony közölte, hogy Navracsics Tibor, az illetékes magyar miniszterelnök-helyettes ezt meg is ígérte a meghallgatás előtti találkozójukon. Navracsics viszont azt mondta első felszólalásában, hogy a magyar Alkotmánybíróság decemberi határozatát követő jogszabály-módosítások tervezetét fogják véleményezésre elküldeni az Európa Tanácsnak. Ami nem ugyanaz, mint a teljes körű felülvizsgálat kérése és az ajánlások végrehajtása. Kroes ezek után megkérdezte Navracsicstól, hogy kér-e a magyar kormány teljes körű felülvizsgálatot az Európa Tanácstól, és végrehajtja-e a konkrét ajánlásokat. A miniszterelnök-helyettes úr előbb mellébeszélt, majd Kroes ismételt kérésére azt felelte, hogy „természetesen, ha” – ha megfelel a magyar jogrendszernek és a magyar alkotmányosságnak.

Ez gyakorlatilag nemet jelent, ugyanis az Európa Tanács – ha egyáltalán valamit ajánl – csak olyat ajánlhat, ami jogszabályok megváltoztatását vonja maga után, azaz a magyar jogrendszerrel még az alkotmánybírósági sterilizálás után sem vág egybe. Kroes felháborodottan felelte, hogy Navracsics aznap délelőtt nem ezt mondta, mire Navracsics azt felelte, hogy de igen (értelme: Kroes nem tudja, mit beszél), hiszen az Európa Tanács nem tehet a magyar jogrendszerrel ellentétes javaslatot. (Dehogynem – SZJ.) Kroes a viszontválasz közben felállt, és kiment az ülésteremből.

Természetes, hogy a Fidesz sértődött meg. Pontosabban már az Európai Néppárt képviselői már a meghallgatáson jelezték a sértődés kívánatos irányát: 1. Az Európa Tanács, az összes európai ország 1949-ben alapított szervezete nem illetékes az Unió és tagállamai közti ügyekben. 2. Hogyan, milyen jogon lehet előre követelni az ajánlások végrehajtását, amikor még azt sem lehet tudni, mik lesznek ezek az ajánlások? Az ellenérveket Szájer József európai parlamenti képviselő úr öntötte veretes formába másnap esti blogbejegyzésében. Nyomában pedig általános döbb és háb a hazai úgynevezett jobboldalon. (Ami, ha úgy tartja úri kedve, baloldalibb Ficónál.)

Kroes dühe és Navracsics-Szájer méltatlankodása mögött az van, hogy az Európai Bizottságban – ahol az Európai Néppárt nincs többségben, és a pártérdekek különben sem annyira fontosak, nagykoalíciós testület lévén – felmondtak egy sejthető, de ki nem kürtölt egyezséget. Amikor kirobbant a médiatörvények körüli botrány, és Magyarország éppen megkezdte az uniós elnökséget, a magyar médiaszabályozás ügyét nem a néppárti Viviane Reding igazságügyi és alapjogi biztosra bízták – noha a sajtószabadság: alapvető szabadságjog –, hanem a digitális teendőkért felelős, liberális Neelie Kroesra. Ha ugyanis alapjogi kérdésnek fogják fel a médiatörvényeket, az Orbán-kormány nem áll meg a lábán, és ez roppant kellemetlen következményekkel járt volna a magyar elnökség amúgy is válságos fél évében.

Ez ellen az erőltetett szereposztás ellen a Fidesznek semmi kifogása nem volt. Kroes tette, amit a szűk hatáskörében tehetett, de – Szájer állításával ellentétben – nem három, hanem négy változtatást kért. A negyedik, a Médiaalkotmány személyek, csoportok megsértését csak úgy általában tiltó, abszurd kitételének megsemmisítése igazából már alapjogi téma volt, de olyan mértékben korlátozta volna a véleménynyilvánítás szabadságát, hogy azt józan európai ésszel nem lehetett eltűrni. A magyar kormányzat vett egy mély lélegzetet, és igazodott a józan európai észhez, amit annyi más témában ettől még nyugodtan le… hát, alázhat.

A másik három ügyben Kroes az audioviziális médiaszolgáltatásokról szóló európai irányelv betartását kérte számon. Az irányelvek az Unió „törvényei”, de csak már fölvett államokra vonatkozhatnak, ezért nincs értelme olyasmiről irányelvet megfogalmazni, ami a csatlakozásnak feltétele. A csatlakozási feltételekben – a koppenhágai kritériumokban pedig annyi szerepel, hogy „a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézményeknek” szilárdnak kell lenniük. Amennyiben a szabad sajtó ilyen intézmény – és a nyugati civilizáció közmegegyezése szerint igen –, akkor azt az országot, ahol a sajtó nem szabad, nem veszik föl az Unióba, és nincs több macera. Kérdés, hogy mi a teendő, ha egy már fölvett tagállam utólag megsérti a koppenhágai kritériumokat. És persze hogyan lehet eldönteni, hogy megsérti-e az általánosan megfogalmazott koppenhágai kritériumokat, leánykori nevükön az Európai Unió alapelveit?

Erre jó – pontosan az emberi jogok és az alapvető szabadságok kérdéseiben – az Európa Tanács. Alapdokumentumát, Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt (1950) nemcsak az összes uniós tagország külön-külön, hanem az Unió testületileg is elfogadta. A koppenhágai kritériumok között a kisebbségek védelméről is szó esik – erről is az Európa Tanács égisze alatt is született egyezmény, és ezt is el kellett fogadniuk mind a már benn lévő, mind az Unióba kívánkozó európai országoknak. Ahogy a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját is annak, akit érintett. Mondom: kellett. Hogy mit tartottak be az aláírt vállalásokból, az más kérdés – éppen Szlovákiában sokáig lehetne ragozni –, de az az érv senkinek sem jutott eszébe, hogy „mit pofáznak bele” és „hogy merik kötelezővé tenni”. Az a politikus, aki nem hülye, aláírja, aztán – ha elérte célját, és kellően szemét – ráér kijátszani.

Ez az izomból visszatámadó, sértett, kurucos fölény („Jöjjön csak ide az a Napóleon, majd jól fejbe csapjuk a dohányzacskónkkal”, az Európai Bizottság kioktatása uniós jogból) viszont igazi ungárise specialitét. Ami pedig fideszes specialitás, az a néppárti frakció tájékozatlanságába és elvtelenségébe vetett hit. Hogy az a világ végéig elsikálja a disznóságaikat. De nem ajánlanám, hogy ebben bízzanak, és nem kívánom az Európai Néppártnak sem a végsőkig kitartó hasznos idiótaságot. Volt már ilyen sikamika a nemzetközi politika történetében, csak az sem tartott a világ végéig, mert előbb-utóbb mindenképp beleverték a magát nagyra tartó balek orrát a szennybe. És szerencséje volt, ha nem fájt nagyon.