Mire képesek a kampánymagyarok, avagy minek nekünk „ótonómija”?!

Barak László | 2012. március 5. - 07:31 | Vélemény

Száz százalékos biztonsággal várható volt, megint fogyott a magyar. Ahogy Magyarországon, úgy itt, határain túl is. Ugyanígy nyilvánvaló volt, hogy ettől a ténytől néhány legény sírva fakad majd a gáton. Vagy éppen bepipul. Tragédiaként  hirdetve a népszámlálás vonatkozó eredményét. Azonmód mécsest gyújtanak az önsajnálat okán, illetve bűnbakot keresnek célirányosan, haszonszerzési célból. És találnak is, hiszen küszöbön a parlamenti választások ugyebár...

Így volt ez sajnos mindig. Időközben azonban állandóan „csak” arról feledkeztek a meg az érintettek, leginkább a kincstári vagy éppen privát „magyarméterrel“ hadonászó átszellemült váteszek, kutyaütő kuruzslók, szélhámos tolvajok, rászedett, tátott szájú agyhalottakból toborzott „hitközségeikkel” együtt, hogy mit, mikor és hogyan baltáztak el ők maguk vakbuzgó nemzetieskedő színjátékaik megrendezése és előadása közepette?

Hogyan sáfárkodtak mondjuk, az önrendelkezés (Kaposkelecsében „ótonómija”) lehetőségével szerencsétlen provinciáikon. Például, hogy észre sem vették, mennyire rajtuk múlik minden. A gyerekcsinálástól, a gyereknevelésen, egy-egy adott közösség korszerű értékrendjének belövésén, annak gyarapításán, ápolásán, cizellálásán át a temetési szertartásokig bezárólag. Aligha vitatható, hogy eredendő tudatlanságból, merő trehányságból, irigységből, vagy éppen a gátlástalan könyöklés, a féktelen szerzési vágy miatt merő önzéssé silányult a valós önrendelkezés („ótonómija”) lehetősége is. Határon innen és túl. Vagyis itt a szülőföldünkön és abban az országban, amit sokan oly előszeretettel hívnak meglehetős patetikusan és nem kevésbé gyermetegen(!) „anyaországnak”. Miközben sokan talán tényleg el is hiszik azt a hülyeséget, hogy képes anyaként funkcionálni egy államalakulat… Ugyan már! No, de hagyjuk magyarországi „nemzettestvéreinket”, elég az ő bajuk saját magukkal…

Vizsgáljuk meg inkább a cseppben a tenger elve alapján, mire volt képes éppen a magyar bástyaként tetszelgő Dunaszerdahely önrendelkezésileg (ótonómijailag) az elmúlt két évtized alatt. Az ugye nem képezheti vita tárgyát, hogy a Csallóköz szívében a rendszerváltás óta máig bezárólag majdnem vegytisztán magyar, azaz autonóm volt az önkormányzat. Önrendelkezhettek tehát nemzetes uraimék, ahogyan akartak. Vagyis, ahogyan akarták mindazok, akikre a „zemberek” önmagukat, illetve a hatalomgyakorlást bízták. Csak és kizárólag rajtunk múlt tehát, mi lett belőlünk. Nézzük meg például, mit tettünk, amíg a több mint nyolcvan százalékban magyarok lakta városban eljutottunk odáig, hogy mára alig hatvan százaléknyi a magyar tannyelvű iskolákba íratott gyerekek létszáma. Na, milyenek kívül és belül az iskoláink? Kiépült legalább egy olyan magyar oktatási intézmény a városban, amelybe a verhetetlen színvonala miatt akár szlovák szülők is beíratnák a gyermekeiket? Nincsen ilyen. Olyan vezetőkre vannak bízva az önkormányzati fenntartású iskolák, akik a legszigorúbban szakmai alapon kapták megbízásukat? A mindenkor tisztelendő kivételekkel együtt, szó sem volt soha ilyesmiről. Pártakaratról, magánérdekről annál inkább…!

Tovább is van, mondjam még? Itt van például a valamikor nagyszerű közösségépítő, önbecsülést fokozó, már-már nemzeti „intézményként” működő, most már pedig végleg apró pénzre váltott, minden elemében lepusztított DAC-futballcsapat… És a termálfürdővel hogy állunk? Ahová már régen legfeljebb kommunizmusbeli fiatalkorukat idéző nosztalgiázás céljából téved be pár sóher cseh turista… Hát nem ?! Állíttatott még néhány vitatható színvonalú köztéri szobor, és emléktáblák, amennyit akartok. A kollektív köldöknézés és sebek felvakarásának helyszínei ezek. Ahol lehet nagyban riogatni a magyart az aktuális ellenséggel, balsorssal, árulókkal, meg díszőrséget állhatnak a baranták… És el lehet gajdolni, mormolni a magyar meg a székely himnuszt és az árva magyar kalászt is meg lehet könnyezni...

De itt van úgy egészében a város maga. Városrendezési elképzelések híján a legenyhébben szólva is esetleges, átgondolatlan építményeivel, amelyekről szinte kivétel nélkül külön-külön és együtt is ordít a provincializmus. Ahogy a kirakatok feliratairól a nyegle vagy éppen gyáva, kapzsi önfeladás vigyorog le ránk… Mindez pedig – sunyiság lenne tagadni – a jobbára alibista városvezetők vonatkozó tétlensége miatt, az ő hallgatólagos belegyezésükkel alakult így! Holott több mint két évtizeden át nem volt olyan központi hatalom, még a hírhedt mečiarizmus idején sem, amely bármire is hatékonyan képes lett volna kényszeríteni Dunaszerdahely polgárait, korlátozta volna vezetőinek autonóm cselekvését…! Ezek gyújtanak értünk mécsest, dalolnak „ótonómijáról“? Nekünk?!

Másokra mutogatás, teátrális szenvelgés, magyarméterrel való bohóckodás, megélhetési kampánymagyarkodás helyett tehát első lépésként talán a legőszintébben el kellene mondanunk a gyermekeinknek, hogy mindössze erre voltunk képesek. Azzal együtt, hogy most már rajtuk a sor. És hogy erős, fejlődőképes kollektívák tanult, nyitott gondolkodású, empatikus, toleráns és mindenekelőtt autonóm, azaz szabad egyének nélkül egyszerűen nincsenek. A gyengék pedig pusztulásra vannak ítélve…

Az írás az Új Szó hétfői számában is olvasható.