Tisztelt dr. Balogh Csaba, tisztelt Nagykövet Úr!

Széky János | 2012. március 24. - 13:16 | Vélemény

Ne csodálkozzék, hogy beleszólok vitájukba. Legalább annyi jogom van hozzá, mint Önnek ahhoz, hogy a magyar állam képviseletében Barak Lászlóval, egy magáncég által üzemeltetett hírportál publicistájával szemben megvédjen egy harmadik személyt, nevezetesen Kövér László magyar állampolgárt.

Éppenséggel nem Barak Lászlót akarom megvédeni – ő maga megtette –, hanem mivel az Ön levele több ponton ismerethiányról tanúskodik, kötelességemnek érzem, hogy felvilágosítsam. Úgy vélem, ezáltal – mint szintén magyar állampolgár – hazámnak, a Magyarország nevű köztársaságnak is használok.

Először is: Barak mindig ilyen goromba stílusban írt. A szlovák politikusokról is. Tiltakozás előtt ajánlatos elolvasni a publicisztikai köteteit a Mečiar-korszakig visszamenőleg, meg azt, ami még nincs kötetben. Lehet nem szeretni, de ezt a modort nem Kövér László magyar közjogi méltóságnak tartogatja. Hogy csak egyet idézzek a közelmúltból, Kövér házelnök úr előző szlovák kollégáját, Richard Sulíkot egy közveszélyes maffiózó szimpla csicskájának minősítette. Nem folytatom.

Van azonban egy különbség, tisztelt Nagykövet Úr. Tudomásom szerint soha, semelyik szlovák (pláne magyar) állami tisztségviselő nem írt levelet Barak Lászlónak semmilyen szlovák közjogi méltóság védelmében, mellékelve a javaslatot, hogy milyen hangnemben írjon publicisztikát. Nem mondhatnám, hogy minden szlovák politikus a sajtószabadság barátja, de megkockáztatom, hogy még a legbunkóbbak is liberálisabban fogják föl, mint Magyarországon a most regnáló elit tisztes átlaga.

Másodszor: Ön külön szóvá teszi, hogy Barak egy közjogi méltóságot támadott meg, mintha ez súlyosbítaná bűnét. Meg kell jegyeznem, hogy a vonatkozó magyar alkotmánybírósági határozat szerint (ABH 36/1994) a közszereplő politikusnak nem kevesebbet kell tűrnie a közembernél, hanem többet. Arról is föl kell világosítanom, hogy Kövér László viszont a legcsúfabb beszédű magyar politikusok egyike (azt, hogy „egyike”, diplomatikus óvatosságból mondom, amit Önnek is ajánlok).

Nem kívánok stilisztikai példatárat összeállítani Kövér úr megnyilvánulásaiból, csak azt az egyet idézem nem régről, hogy az Európa Tanács égisze alatt működő Emberi Jogok Európai Bíróságának tagjait – akiknek kilétéről szemlátomást nincs tudomása – könnyedén „idiótáknak” minősítette. Ha érdekli, kikről beszélt így, nézzen utána, tisztelt Nagykövet Úr. Nem emlékszem rá, hogy a magyar állam képviseletében bárki rendre utasította volna stílusügyekben, ahogy arra sem, hogy leveleket írogattak volna neki azon országok nagykövetei, amelyeknek a bírák a polgárai voltak. Ön mint diplomata mégis elgondolkodhat rajta, milyen következményei lehetnek az ilyen kijelentéseknek az országra nézve (például Barak cikkéhez képest). Vagy esetleg úgy gondolja, politikusnak (hol itt a méltóság?) szabad, újságírónak tilos?

Harmadszor, Ön téved, amikor azt írja, hogy „Kövér László egy embernek egy konkrét cselekvését minősítette”, nem pedig „a szlovákiai magyarság egy meghatározott részét (…) sértette meg”. Kövér úrnak van egy tagadhatatlan jó tulajdonsága, olyan, ami ritkaság a magyar politikusok között: egyenes. Legyen szíves meghallgatni az interjút, amire Barak válaszol (Duna TV, március 16., Közbeszéd, a videón 16:40-től). Kövér úr kijelenti, hogy „amit Bugár Béla csinált, az nemzetárulás”. A riporter rákérdez: „De ezzel ön azt mondja, hogy mindazok, akik a Híd-Mostra szavaztak ezen a választáson, egy nemzetárulóra szavaztak.” Kövér úr, pillanatnyi habozással: „Nem, ezt én… hát igen. Az én nézőpontomból igen. Arra szavaztak”. Az „igen”, tisztelt Nagykövet Úr, egy két szótagos magyar szó, és azt jelenti, hogy igen. Az, hogy valaki egy „nemzetárulóra” szavaz, Ön szerint talán nem sértés? Lehet ez a véleménye, de akkor nincs miről beszélni.

Negyedszer, Ön úgy véli, Barak László nem válaszolt Kövér úrnak arra az állítására, hogy „az adott cselekedet [a Híd-Most megalapítása] egyedül a szlovák politikai osztály érdekeit szolgálja”. Nyilván nem olvassa elég alaposan Barak cikkeit és általában a parameter.sk publicisztikai anyagát. Nagy részükben ott a válasz: nem, ez a tézis nem igaz. Ön diplomatikusan megfeledkezik (ha ugyan eleve tudomást szerzett) Kövér úr nyilatkozatának arról a részletéről, amely megjelöli, hogy milyen vélt érdeket szolgál ez a cselekedet: „hogy a magyar közösséget ott eltüntessék az etnikai térképről, hogy tehát asszimilálják”.

Ha csak Bugár Bélát érintené a támadás: ilyesmiért Magyarországon olykor rágalmazási pert indítanak, Szlovákiában egyelőre még talán más a politikai kultúra. De a szavazókat is érinti. Vagyis Kövér úr azt állítja, hogy a szlovákiai magyarok – becsülhetően – Híd-szavazó többsége vagy annyira idióta (bocsánat, amiért az ő stílusában beszélek), hogy nem veszi észre Bugár asszimilációs szándékát, vagy olyan aljasul nemzetietlen, hogy maga is asszimilálódni akar, eltűnni az etnikai térképről. Csak felvilágosítom: ilyen nemzetiség soha, sehol a történelemben nem létezett. Ez úgy rosszindulatú ostobaság, ahogy van.

Továbbá ha ez lenne „a szlovák politikai osztály” akarata, de olyannyira, hogy nem szabad megsértődni rajt, akkor mit keres Ön mint nagykövet Pozsonyban? Emlékeztetem arra is, amit Semjén Zsolt, a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes mondott március 8-án: „Most nagyságrenddel jobb a magyar-szlovák kapcsolat is, mint volt a két szocialista kormány, Gyurcsányé és Ficóé alatt.” Úgy kell talán ezt értelmezni – Kövér úr szavait elfogadva –, hogy az Orbán-kormány a nyilvánvaló asszimilációs akarat ellenére nem hogy megszakította volna a kapcsolatot a Radičová-kormánnyal – amelyben a Híd-Most politikusai is részt vettek –, de „nagyságrenddel” még szorosabbá is tette? Hát nemzetárulók Önök?

A forgatókönyv, amit Kövér László fölvázol, a következő: Bugár Béla „megszakította – személyes ambíciói kielégíthetetlensége okán – az MKP-t és annak szavazóbázisát”, és létrehozott egy olyan szlovák pártot, „aminek vannak magyar tagjai is”. A Fidesz-KDNP-nek a (jó) magyar párt: etnikai alapon szerveződő magyar párt.

Ha most nem törődünk az eseménytörténet részleteivel, akkor is tájékoztatnom kell a tisztelt Nagykövet Urat, hogy Duray Miklós – akit a Fidesz-KDNP szlovákiai viszonylatban örök és abszolút politikai etalonnak tekint – a bársonyos forradalom után nem etnikai alapú magyar pártot hozott létre, hanem Együttélés-Spolužitie-Wspólnota-Soužití néven multietnikus politikai mozgalmat. Akkor valahogy nem számított a fennmaradás zálogának a párt etnikai tisztasága. A Magyar Koalíció Pártja pedig nem azért jött létre 1998-ban, mert a pártban senkinek sem voltak személyes ambíciói (minden politikusnak vannak), és nem is azért, mert ez az asszimiláció elleni küzdelem egyedüli útja, hanem feleletként a törvény szlovák nacionalista hátsó szándékú megváltoztatására: a három akkori párt mint választási koalíció nem biztos, hogy bejutott volna a parlamentbe. (Bizony, tisztelt Nagykövet Úr, létezhetnek hátsó szándékok a törvények mögött. Csak ha legközelebb a magyar médiatörvény védelmében támadna kedve levelet írni.) Amikor a kényszer megszűnt, nem volt többé szükség az egységre.

Kérem, próbálja nyitott füllel tovább hallgatni Kövér László interjúját 18:45-től. Itt ugyanis, Erdélyről szólva, éppen a „szakítók”, a Magyar Polgári Párt mellett áll ki, amely „jogos elégedetlenségnél” fogva megtörte a hibátlanul etnikai alapú RMDSZ „monopóliumát”. Az, hogy az RMDSZ kényszerű egységét is a nemzetileg célzott választójogi törvény indokolta, a Fidesznek sohasem számított – ha nem kerül be a parlamentbe, hát nem kerül, fő az, hogy a mieink is a porondon legyenek. A Fidesz támogatását élvező MPP rútul leszerepelt a 2008-as helyhatósági választásokon – valahogy nem ettől visszhangzott a budapesti pártsajtó –, a romániai magyarságnak pedig továbbra is van törvényhozási képviselete. Mármint az RMDSZ révén. Nem kell ám észrevenni az önellentmondást.

Még valami: ha Ön, tisztelt Nagykövet Úr, aggódik az asszimiláció miatt, kérem, fontolja meg a következőket: a beolvadás megelőzésének több útja van. Az egyik az önként vállalt kiközösítettség. Ezt normális ember nem követelheti. A másik – és a modern korban csak ez a biztos – a területi autonómia. Erről viszont a szlovákiai magyar politikai elit, Duray Miklóssal az élen, deklaráltan lemondott, mert nem lehet megvalósítani. Nem emlékszem, hogy a magyarországi ún. „nemzeti oldal” részéről ezért bárki nemzetárulónak bélyegezte volna. A harmadik nagyon sok pénzbe, jóakaratba és igyekezetbe kerül: olyan oktatási-kulturális rendszert fölépíteni, hogy bárhol éljenek is a kisebbség tagjai, minden hivatásban – a villanyszerelőtől az online marketingesen át a belgyógyászig – anyanyelvük feladása nélkül élhessék le szakmai életüket, és ne járjanak rosszabbul, mint ha csak szlovákul beszélnének. Mondom, ez nemcsak nyelvtörvény kérdése, hanem az oktatási és kulturális rendszeré is.

De az Ön kormánya Magyarországon sem volt képes ilyen oktatási és kulturális rendszert kiépíteni. Ellenkezőleg. Úgyhogy talán, tisztelt Nagykövet Úr, kezdje az aggódást otthon.