Miért „lájtos” Fico?

Barak László | 2012. március 26. - 07:35 | Vélemény

Sok okos és ugyanannyi felszínes, tudományos és áltudományos mondat leíródott, elhangzott már a parlamenti választások óta, amelyek Robert Fico színeváltozásának, ha úgy tetszik, megszelídülésének okait firtatják. Miközben majdnem biztos, hogy Szlovákia volt és leendő miniszterelnöke korántsem lett más ember, mint amilyen első országlása idején volt. Mindössze talán nem egy fafej, mint hazai és külföldi politikuskollégái közül néhányan... Ezért tanulhatott azokból a hibákból, amelyek négyéves kormányfői regnálása után oda vezettek, hogy nem akadt kormánykoalíciós partnerre 2010-ben sem, holott akkor is megnyerte a választásokat, mint a minap.

Igaz, 2010-ben nem szerzett a választásokon abszolút többséget, mint most. Így keletkezett annak idején a négy, majd öt, sőt. hat „párt“ alkotta Radičová-kormánykoalíció. Amely másfél éven belül tulajdonképpen törvényszerűen vérzett el az önös politikai érdekek meg egy-két politikus dilettantizmusa okán. Nem kevésbé pedig a fehér galléros maffiózók manipulációi miatt. Ezért lett Robert Fico az előrehozott választások abszolút győztese. A triumfért azonban majdnem csak annyit kellett tennie, hogy felismerje a helyzetet, amikor a porban heverő hatalomért lehajolhat...

Részben ezért nem adhatja most önmagát: az öncélúan pöffeszkedő, bosszúálló, gátlástalan, vagyis bunkó politikust. Elsősorban viszont azért nem, mert nyilván tudja, egyáltalán nem lesz holmi sétagalopp a kormányzás. Az állampénztár ugyanis tulajdonképpen üres. Az Európai Unióban pedig megelégelték, hogy az államszövetség egésze, de végső soron csakis gazdasági nagyhatalmai rovására felhalmozott hitelekből rázza a rongyot a periférián országló politikusok többsége. Ebben a helyzetben aztán nincs mód a potenciális választók megvásárlására. Azaz lehetetlen olyan állami juttatásokkal közpénzből kényeztetni a népességet, amely közpénzek mögött nincsen gazdasági teljesítmény. Sőt, az államháztartási hiány féken tarása érdekében esetleg az olyan „népjóléti“ alrendszerekhez is hozzá kell nyúlni, mint amilyen a nyugdíjrendszer, az egészségügy az oktatásügy stb. Ezzel egyidejűleg pedig meg kell sarcolni a rendkívül komoly gazdasági és politikai befolyással bíró bankokat, a multinacionális cégeket is. Már ha legalább részben nem maguktól az emberektől akarja megszerezni a pénzt Fico saját választási ígéreteinek teljesítéséhez, amelyek szerint nem élhetnek rosszabbul az emberek az ő kormányzása alatt, mint addig...

A kormányzás tehát már önmagában olyan társadalmi konfliktusokat gerjeszthet, amelyek Fico szája széléig érnek majd. Igencsak ostobának, de legalábbis rövidlátónak kellene lennie tehát, ha most ugyanúgy kikezdene szinte valamennyi társadalmi réteggel a kisebbségekig bezárólag, a média egészével, sőt, az EU-val is, amint azt első regnálása idején szinte delíriumban csinálta.

Robert Fico és bizalmi köre gyaníthatóan ebből a felismerésből indult ki, amikor elkezdte a szelíd, megértő, együttműködésre kész államférfi szerepét játszani. Szamárság, de minimum pótcselekvés hát azon lamentálni, más ember lett-e vajon Fico, mint amilyen volt.

Ezért tekinthető voltaképpen kihasználatlan ziccernek, hogy az általa koalíciós partnernek meghívott KDH és a Híd vezetői talán érzelmi alapon, avagy mert nem ismerték föl a helyzetet, flekkből elutasították közeledését. Ellenkező esetben ugyanis közvetlenül lett volna módjuk ügyelni arra, hogy Fico „lájtos” állapota nem múljon el egyik napról a másikra, mint a nátha. Ami nagyságrenddel több lett volna bármilyen pártérdeknél, hiszen mindent felülíró közérdek ez! Mármint, hogy az országot ne egy öncélúan pöffeszkedő, bosszúálló, gátlástalan, vagyis bunkó politikus vezesse. És ha idővel ne adj isten mégis elfutottak volna Ficóval a lovak, még mindig le lehetett volna ugrani a szekérről. Ráadásul, senki nem tehetett volna szemrehányást azért, hogy meg sem próbálták azt normális irányban tartani…