LMP: népszavazási kudarc Schmitt árnyékában

Ravasz Ábel | 2012. április 4. - 06:01 | Vélemény

Schmitt Pál plágiumügyének és lemondásának árnyékában több olyan ügy is elsikkadt, amely egyébként megérdemelte volna a közvélemény kiemelt figyelmét.

Az egyik legfontosabb – egy újabb 130-140 milliárd forintos (azaz a GDP fél százalékát kitevő) költségvetési „kiigazítás” szükségességének belengetése mellett – az LMP népszavazási kezdeményezésének részleges elbukása volt. Az LMP négy kérdésben szerette volna az urnákhoz szólítani a lakosságot. Ezek egy kivételével munkaügyi kérdések voltak (az álláskeresési járadék, az alapszabadság és a próbaidő szabályozását érintették), az az egy pedig a tankötelesség 18 éven való megtartását célozta meg. (Egyébként utóbbi is tekinthető munkaügyi kérdésnek, csápjai azonban számos másik alrendszerbe is benyúlnak.) Ahhoz, hogy a parlamentnek kötelezően ki kelljen írni a népszavazást, 200.000 támogató aláírás összeszedésére lett volna szükség – a végeredmény azonban az ettől elmaradó 160.000 lett (80%). Mivel az összegyűjtött aláírások mennyisége hatszámjegyű, a parlament elvileg egy egyszer többséggel hozott döntéssel kiírhatná a népszavazást, erre azonban a Fidesz által uralt országházban nem sok esély látszik.

Az LMP kezdeményezése konkrét szakpolitikai tartalma mellett pártpolitikai kontextusban is értelmezhető, sőt értelmezendő. Egyrészt, az ökopárt ezen kezdeményezés segítségével próbált teret nyerni magának a médiában. Ebből a szempontból az aláírások összeszedésére való képtelenség kudarc, hiszen míg eddig a párt megjelenhetett a nyilvános térben és a médiákban ezzel a témával, mostantól (illetve a kezdeményezés elvetése után) az LMP-nek új ügy után kell néznie, ha nyilvánosságot akar kapni.

Másrészt az LMP nyilvánvalóan a szavazói egyfajta felmérését is elvégezte az aláírások begyűjtésével. Bár az aláírók adatai elvileg nem használhatóak egyéb politikai célokra, a gyakorlat eddig – más pártok esetében – arra utalt, hogy a politikai erők nagyon finoman fogalmazva is igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni a rendelkezésükre bocsájtott információkból. Az a minimum, hogy az LMP most kapott egyfajta képet arról, hol és mennyire tudja mobilizálni a saját választóit. Ez a kép természetesen nem túl pozitív: az aláírások viszonylag alacsony száma arra utal, hogy az ökopárt azon deklarált igénye, hogy az ellenzék vezető erőjévé váljon, semmivel nincs közelebb, mint decemberben, a párt aktivista fázisának kezdetekor. Ez egyébként összhangban van az LMP a közvéleménykutatásokon elért eredményeivel, amelyek már viszonylag hosszú ideje nem tudnak jelentős pozitív irányú mozgást felmutatni, még a Fidesz térvesztése mellett sem.

Harmadrészt a népszavazási kampány egyfajta képet adott a demokratikus ellenzék jelenlegi állapotáról is. Az LMP a kezdeti fázisban láthatóan saját területeként tekintett a népszavazásra, a potenciális szövetségesek bevonására vonatkozó újságírói kérdéseket a párt azzal pattintotta le, hogy ők minden egyes állampolgárt felkértek a részvételre, azonban a pártokat külön erre nem szólítják fel. A párt különösen a Gyurcsány Ferenc-féle Demokratikus Koalícióval (DK) szemben volt elutasító, de ezen a ponton az MSZP bevonása sem került terítékre. Március elejére azonban megváltozott a képlet: valószínűleg részben a gyenge részeredmények miatt az LMP elfogadta először a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom, majd pedig az MSZP támogatását is, utóbbit Mesterházy Attila aláírásával szentesítette a parlamentben. A szakszervezetiek és a szocialisták híveik bekapcsolását ígérték a folyamatba.

A végeredmény azonban ezen lépések ellenére is elmaradt a várakozásoktól. Hétfő este Karácsony Gergely az ATV egyik műsorában – már a 160 ezres végeredmény tudatában – úgy fogalmazott, hogy a gyakorlatban az LMP aktivistái gyűjtötték be az aláírások zömét, bár a párt azt várta volna, hogy a kezdeményezésbe többen is bekapcsolódtak. Ez az állítás azonban kívülről nézve nem tűnik teljesen fairnek: az ökopárt ugyanis a fenti idézettekhez hasonló kijelentésekkel gyakorlatilag lehetetlenné tette a demokratikus ellenzék többi pártja számára a hatékony részvételt az LMP kezdeményezésében. Érezhető, hogy annak a politikának, amely a Fidesz és az „elmúltnyolcév” közé egyfajta egyenlőségjelet rak, az előjelekre való tekintet nélkül, megvannak a saját határai. Egyrészt a demokratikus ellenzék részeként az LMP kénytelen együttműködni az MSZP-vel, amelytől vezetői politikusai jól láthatóan irtóznak. Másrészt viszont, az „elmúltnyolcévben” főszerepet játszó szocialistákkal való közösködés egyben falssá teszi a Gyurcsány Ferenccel szembeni kategórikus és jól dokumentált ellenállást is – hiszen az LMP-vel most már többször egy platformra kerülők között a Gyurcsány-kormány kulcsfiguráinak egy része is helyet foglal, azok háttérembereiről nem is beszélve. Ha a DK nyomást fog kifejteni azzal kapcsolatban, hogy az LMP ugyan milyen különbséget lát köztük és anyapártjuk, az MSZP között, akkor a zöldek arra nem adhatnak majd könnyen választ. Részben azért sem, mert jól láthatóan elhatározottságuk és kategórikusságuk sem olyan éles már, mint a korábbiakban.

Az LMP népszavazási kísérlete tehát hacsak csoda nem történik, elbukott. A párt így nem tudja, vagy legalábbis nem ezzel tudja majd uralni a közbeszéd egy szeletét. Ráadásul az MSZP bevonása, majd pedig ezen lépés körülményeinek relativizálása jól mutatja azt az ambivalens helyzetet, amelybe a párt egyre inkább belesodródik a demokratikus ellenzék többi pártjához való viszonyulással kapcsolatban. Ezek kudarcok és kommunikációs nehézséges szempontjából az LMP-nek most kifejezetten jól jött, hogy Schmitt Pál elvitte a kudarcot – a Sándor-palota előtt felállított sátortáboruk a lendület más csatornákba való átvezetésének eszközeként is működött. Ráadásul, a szavazóbázist most Schmitt „lemondatásának” ténye energizálhatja, elvonva a figyelmet a kudarcokról. Az viszony egyértelműen látszik, hogy az LMP-ben jelenleg még nincs meg az a kapacitás, hogy vezesse az ellenzéket – ha pedig ezen nem képesek változtatni, akkor előbb-utóbb ők lesznek azok, akik változtatni kényszerülnek szövetségi politikájukon.