Ezek a mai fiatalok…
Ülök a vonaton, utazom haza Vajdaságba húsvétra. Velem szemben fiatal pár ül, Martens-bakancsban, a lány nyakláncán Nagy-Magyarország emblémája lóg, a fiú szkinhedesen kopasz, alkarján hatalmas tetoválás: II. világháborús magyar katona és egy óriási horogkereszt. Később előveszi a Mein Kampf magyar kiadását, valahol a felénél tart.
Nem sokat beszélgetnek, Kiskőrös magasságában elszunnyadnak, ekkor már bátran előszedem a „szoclib” sajtótermékeket. Az utóbbi években akadt pár példa, amikor a budapesti metrón, vonatokon kitört a vita (értsd: ledorongolás), ki milyen lapot merészel olvasni.
A náci fiú a szerb-magyar határon alkarjára húzza az addig felgyűrt ujjú pulóvert, s látom, szerb útlevéllel közlekedik. Tehát még a magyar állampolgárságot sem szerezte meg, igaz, a tiltott önkényuralmi jelkép viselete miatt a magyar jogszabályok szerint előbb büntetés járna neki, nem állampolgárság. Talán egy-két évtized múlva meg majd maga is bánni fogja, hogy levakarhatatlan az, amit magára tetováltatott, ne adj isten, szélsőbaloldali lesz és Che Guevara-imádó, kis nemzet vagyunk, csak egy csőcselékre telik, ahogy a nyilas-komcsi vicc mondja. Az utóbbi húsz évben azt látjuk, a legnagyobb kommunisták öregkorukra szélsőjobboldaliakká váltak, ki tudja, mi lesz negyven év múlva a mai fasisztákkal…
Hogy a politika iránt egyáltalán érdeklődő fiatalokat leginkább valamely radikális eszme ragadja magával, régi tapasztalat. Akárcsak az, hogy anno a politika az ún. úriemberek kizárólagos dolga volt, azoké a vagyonosoké, akik nem a politikából éltek, hanem a politikáért, ahogy e distinkciót Max Weber leírta. Szó se róla, hogy visszasírnánk ama időket, amikor sem a nők, sem a szegények, sem a fiatalok nem politizálhattak, csak a szivarozó, sétapálcás mágnások. De talán az sem mindig normális, hogy valaki úgy választja életpályájának a politikát, hogy előtte más téren nem dolgozott, és nem is szándékozik majd. Sorolhatnánk azon magyar politikusok neveit, akiknek első munkahelyük a parlament volt (és persze nem csak a fideszesekre utalhatunk), és mintha odaszögezték volna őket a politikusi székbe – nem is csoda, hogy az évek során egyre kevésbé lesz halovány gőzük arról, hogy hány fityingből lehet megélni.
De a határon túli régiókban még rémisztőbb a helyzet. Sorolhatnám az (egyre kevésbé) fiatal politikusok nevét a vajdasági magyarok közül is (és nem kizárólagosan a magyar előjelű pártok esetében): huszonévesen beül a polgármesteri székbe, hisz a fiatalítást minden párt zászlajára tűzi, meg aztán ott van a kvázi-kötelező kvóta is; legyen fiatal is, nő is, plusz a regionális megoszlás. Találnak hát mondjuk egy fiatal bánáti nőt, kipipálva hát egyszerre több kritérium is. Az meg tök mellékes, hogy ért-e valamihez, csinált-e már bármit. Fő a párthűség. Aztán idővel hozzászoknak a biztos fizetéshez, napidíjakhoz, utazásokhoz – akár pályatársaik bárhol a világon -, csak egyre nem számítanak: a kisebbségi politizálás terén sokkal kisebb a lehetősége annak, hogy a politikai tőkét idővel gazdaságira váltsák át. Aztán majd jön a seggre esés: ugrik a pozíció, szaktudás sehol (vagy megkopott, hisz ma már azt is folyton újítani kell).
És ekkor jön a sértődés, hogy ez a rohadt nép nem jól szavaz, és nem azt szereti, akit kéne. Az újvidéki Magyar Szóban olvasom az interjút Neszméri Tündével, akit a felvidéki olvasóknak talán kevésbé kell bemutatni. De a magát vén rókaként jellemző ifjúságpolitikus MKP-s vagy aközeli funkcióinak számát össze lehet számolni a politikus honlapján, már akinek van erre felesleges ideje. Persze most, hogy az MKP ismét elhasalt, Tünde panaszkodik is: a magyar fiatalokra, akiket nem érdekel a politika, akik elhiszik a szlovák tankönyvek történelemhamisító állításait, és szerinte az, hogy a Most-Híd jutott be a parlamentbe, arra utal, a felvidéki magyarság identitása meggyengült, „hiszen olyan pártra szavaztak, amelyik nyíltan felvállalja a szlovákok felé ’simulást’”. Hovatovább szerinte az Új Szó meg mással sem foglalkozik, mint Orbánék lejáratásával, ez a „munkamódszerük”, emiatt is gyengül az identitás, a felvidéki magyarok egy része Orbánékat tekinti ellenségnek (!), pedig utóbbiak aztán a felvidéki magyarokat maximálisan segítik.
De a fránya felvidéki magyar nép nem ezt látja. Ezek odasimulnak a szlovákokhoz. Ilyenek ezek. Már csak abban reménykedhetünk, hogy ha megöregednek, megjön az eszük. Ahogyan Neszméri is bátran bevallja, hogy „pedagógus lenne az igazi szakmám, amihez hűtlen lettem”, és már nincs ideje tanulmányírásra sem. De mi ez ahhoz képest, hogy ha ő meg az Egyesülés ifjúsági szervezete nincsen, mára nem építik újjá a Mária Valéria hidat sem, írja honlapján.
Hiába, a fiatal politikusok mindenkori erénye a szerénység is.
