Moszkvában van, aki nem hisz a könnyeknek

Széky János | 2012. április 28. - 13:11 | Vélemény

Nem elegáns dolog cikket írni egy recenzióról, ami egy általam nem olvasott könyvről szól, de nagyon megtetszett, megértettem belőle az orosz hatalmi rendszer lényegét. Az sem elegáns, hogy bőven fogok idézni belőle, de nem tudnám jobban megfogalmazni.

A recenziót a Petőfi-díjas Anne Applebaum írta a New York Review of Booksban, a könyvet pedig Masha Gessen (Masa Gesszen) Moszkvában élő amerikai–orosz kettős állampolgár, író, politikai újságíró és melegaktivista. A mű címe: Az arc nélküli ember. Vlagyimir Putyin valószínűtlen fölemelkedése. A szerző bemutatja, hogyan kerülhetett sor Oroszországban erre a „valószínűtlen karrierre”. Az átmenet utáni orosz politikai és gazdasági elit a KGB-ből nőtt ki, és „sohasem vált meg a szovjet titkosrendőrség mélységesen cinikus világszemléletétől és fonák erkölcsiségétől”. Már Jelcin idején visszakapta jogköreinek és kiváltságának nagy részét. És amikor a forradalomszerűséggel hatalomra került Jelcin betegeskedni kezdett, ez az orosz elit Putyinban találta meg azt a jelöltet, akinek minden kvalifikációja megvolt, hogy megbízhatóan képviselje érdekeit.

Putyin és az orosz elit módszereit most nem részletezem, viszont idézem Applebaum válaszát a könyvet írt többi kritikára, melyek szerint „állításaira hiányoznak a bizonyítékok”, és az írónő egy kicsit hisztérikus, meg hajlamos az összeesküvés-elméletek gyártására. „Pontosan ez a mai Oroszország lényege: semmire nincs bizonyíték, ami megtörtént. Hiányoznak a dokumentumok. Emberek tűnnek el, vagy változtatják meg személyazonosságukat. Nagyvállalatok nem létező kamucégek birtokába kerülnek, amelyek rejtélyes módon az elnök akarata szerint cselekszenek.”

Miután 2003-ban letartóztatták az Oroszország első emberével szemben túlságosan kritikussá vált Mihail Hodorkovszkijt (börtönben ül azóta is), a vállalatát, a Jukoszt csődbe vitték, majd a hatalmas vagyont árverésre bocsátották. „Az árverésen csak egyetlen vevő bukkant fel: egy Bajkál Pénzügyi Csoport nevű, addig ismeretlen cég, amelynek bejegyzett címéről kiderült, hogy ott vodkamérés működik a Tver nevű vidéki városban. Majd ez a cég bagóért eladta a vagyontárgyakat a Rosznyeftnek, amelynek fő részvényese az orosz állam. A Rosznyeft elnök-vezérigazgatója, üzleti karrierje mellett, nem adta fel másodállását: Putyin elnök helyettes kabinetfőnöke volt.”

De az orosz üzleti disznóságokról térjünk át az orosz politikára. Putyin maga mondta, mi vonzotta a KGB-hez: „Bámulatos volt számomra, hogy egy kicsiny erő, éppenséggel egyetlen ember, olyasmit vihet véghez, amire egy egész hadsereg sem képes. Legalábbis én így láttam.” Politikusi alkata levezethető állambiztonsági neveltetéséből: „Nem véletlen, hogy Putyin és kollégái mind osztoznak a KGB-nek abban a meggyőződésében, hogy az államnak hatalmában áll vezérelni a nemzet életét, és az sem véletlen, hogy ösztönösen gyanakodnak a független vállalkozásokra, emberekre és szervezetekre.”

„Kiképzésük során megtanulták: nem szabad hagyni, hogy az események csak úgy megtörténjenek, hogy irányítani és manipulálni kell őket; hogy a piacok nem lehetnek igazán nyitottak, a színfalak mögül kell igazgatni őket; hogy a választások nem lehetnek kiszámíthatatlanok, hanem előre meg kell tervezni őket – és igen, ez történik ma Oroszországban.”

Az állambiztonsági mentalitásból következik az is, hogy aki az emígyen irányított rendszert bírálja, az az oroszság ellensége. És nem csupán ellenség, hanem ügynök. „Putyin és pribékjei” számára nem hihető, hogy „a független polgári csoportok valóban függetlenek, hogy a civil szervezetek nincsenek kapcsolatban külföldi kormányokkal, és hogy a »demokraták« csakugyan hisznek a demokráciában.” Putyin külföldi pénzen élő sakálokhoz hasonlította az emberjogi és szakszervezeti aktivistákat.

Irányított újraválasztásának estéjén Putyin könnybe lábadó szemmel mondta: „Megmutattuk, hogy a mi népünk különbséget tud tenni a megújulás vágya és az olyan politikai provokáció között, amelynek egyetlen célja van: szétzúzni az orosz államiságot, és bitorolni a hatalmat.”

Oroszország első emberének meghatottsága őszinte volt, komolyan gondolta, amit mondott. „A szovjet titkosrendőrök is rendszerint komolyan gondolták, „hogy a belső bírálók »ellenségek«, hogy az imperialista-kapitalista burzsoá reakció erői alá akarják ásni a rendszert, és csak a rettenthetetlen csekisták állnak a káosz és a legyőzetés útjában.”

Szegény oroszok.