A temetőcsősz

A tények inkább azt mutatják, hogy szülővárosának, a Zastava autókról elhíresült Kragujevác temetkezési közvállalatának igazgatójaként kezdte. S inkább fontos, hogy csak középiskolát végzett, pontosabban járt ő a jogi karra, csak otthagyta. Ha már itt tartunk: Szerbiában közkeletű fogalom az „örök egyetemista”, vagyis akik beiratkoztak egy felsőoktatási intézménybe, aztán úgy tíz évig el is voltak. Ha végigolvassuk a ma is (bár már nem sokáig) pozíciókban lévő vajdasági magyar pártpolitikusok életrajzát, a legtöbbnél azt látjuk, hogy például ő jogász, és az Újvidéki Egyetem jogi karára járt. Mint a Vajdasági Parlament eddigi elnöke, Egeresi Sándor. De ehhez nem a schmittpáli trükköt kell alkalmazni: végül is tényleg járt ő az egyetem épületében, és az egykori jugoszláv középiskolai rendszerben létezett olyan is, hogy jogi szak. Ezt végezte el például Egeresi, ha jól tudom. Meg én is. De eszem ágában sincs magamat jogásznak nevezni. Az inkább egy titkár-képzőhöz hasonlított, a legtöbb óránk gépírásból volt. Igaz, ez nekem újságírói munkásságomhoz nagyon is jól jött.

Szerbiában a plágiumgyanú nem hogy fel nem merülhet, mert hisz diplomamunkákat se írtak – és egy-két jeles magyar írónkat is megemlíthetnénk -, elég azt mondani, erre és erre a belgrádi, zágrábi, újvidéki egyetemre jártam. A járás – az már maga a tudás, a végzettség. Ehhez képest az egyetemek épületeit vakoló kőművesek is nyugodtan mondhatnák, hogy ők is jártak egyetemre. És lehet, több napig, mint az említettek, és még hasznos munkát is végeztek.

A régi és új szerbiai, illetve vajdasági magyar elittel is inkább az a probléma, hogy olyan műveletlen, hogy az értelmes mondatok megfogalmazása is gondot jelent számukra. Persze, az évek során kezdenek belejönni a lózungok felmondásába – szebb, boldog jövő, munkahelyek teremtése, az oktatás, a kultúra fontossága -, de ha a választások után belenéztünk, hogyan ünnepelnek, nos, az valami olyasmi, mintha Orbán vagy Gyurcsány Lagzi Lajcsira vagy a lakodalmas rock más gyöngyszemeire mulatott volna. Nem mintha ettől Orbán vagy Gyurcsány különb lenne, mert ahogy az országot vezette az egyik, vezeti a másik, hát, talán jobb lenne, ha inkább egy külvárosi kocsma zenegépébe nyomnák be a százasokat Zámbó Jimmyre.

Visszatérve az új szerb elnökre. Amíg össze nem veszett pártfőnökével, Vojislav Šešelj-jel 2008-ban (aki 2003 óta Hágában csücsül a bíróságon háborús bűnök okán), Nikoliċ is akkora véresszájú fasiszta volt, mint mindenki a radikális pártban, sőt. Aztán, feltételezem, marketing- és politológus-tanácsadók hatására hirtelen européer lett. Az egy másik dolog, hogy az elnökválasztást elvesztő eddigi elnök, Tadiċ, és főleg a pártja, a demokraták mit tettek, de hát a választók könnyen felejtenek, így szépen visszahozták a hatalomba Nikoliċot (s tudni kell, Szerbiában félelnöki a rendszer, tehát jelentős hatáskörrel bír az elnök). Azt az embert, akiről emberjogi aktivisták azt is kinyomozták, hogy a horvátok elleni háború során maga is aktívan részt vett a félkatonai alakulatok „munkájában” (például civilek likvidálásában – naná, hogy tagadja, bár azt elismerte, ott volt), vagy hogy 1998-2000 között miniszterelnök-helyettes volt, amikor Szerbia az egész világ (illetve a NATO) ellen harcolt, és Koszovón úgy irtották az albánokat, hogy arról még Hitler is példát vehetett volna. Oké, lehet, hogy közvetlenül nem ő felelős azért, mert albán civilek holttesteit hűtőkocsiba rakták, aztán a kamiont meg belökték a Dunába – s miután megbukott Milošević és Nikoliċ pártja is -, kihúzták onnan, de valami a csávó körül nem stimmel. És akkor abból, amit az utóbbi két évtizedben hadovált, még nem is idéztünk.

Meglehet, a kormányt ugyan az ún. demokratikus erők fogják és tudják majd megalakítani, de Nikoliċ elnökként sok mindent meggátolhat. Úgyhogy temetőigazgató ide vagy oda: Szerbiára egy ideig ismét keresztet lehet vetni.