A Wallenberg-jubileum

Széky János | 2012. május 25. - 19:38 | Vélemény

Nicholas Salgo – Salgó Miklós néven – a Pázmány Péter Tudományegyetemen lett jogi és bölcsészdoktor, 1948-tól élt Amerikában. Fényes üzleti karriert futott be, övé volt a Watergate épületegyüttes. Reagan bizalmasaként, a magánvállalkozás nemzetközi terjesztésével foglalkozó bizottság tagjaként tért vissza 1983-ban szülőhazájába nagykövetnek. Salgo 1984-ben elolvasott egy cikket arról, hogy Raoul Wallenberg eredeti emlékműve – Pátzay Pál alkotása, a kígyót lándzsával legyőző férfi – nem semmisült meg, miután Rákosiék utasítására az avatás előtti éjszakán ledöntötte az ÁVH, hanem Debrecenbe került, és most a betegséget legyőző orvostudományt jelképezi.

Minthogy a város büszke volt rá, eleve nem lehetett „visszaadni” Wallenbergnek, aki egy másféle szörnyeteget győzött le. A nagykövetnek az a gordiuszi ötlet sem jutott eszébe, ami 1999-ben a Fővárosi Önkormányzatnak: hogy az eredeti helyszínen a Kígyóölő másolatát állíttassa föl. Vagy eszébe jutott, de gyorsan elfelejtette – hidegháborús diplomata lévén – mint provokatív opciót. Ezért – saját költségére – megbízta Varga Imre szobrászművészt, hogy készítsen új emlékművet.

A nyolcvanas évek közepén vagyunk, Reagannek szívügye a svéd zsidómentő sorsa, 1981-ben tiszteletbeli amerikai állampolgárrá avatta, és ekkoriban senki sem volt biztos benne, hogy igaz-e az éppen hatályos, 1957-es szovjet változat, mely szerint szívinfarktus végzett vele 1947-ben, a Lubjankában, az MVD fogságában. Egymás után jelentkeznek a szemtanúk, akik később találkoztak vele börtönben vagy munkatáborban. Volt, aki a hatvanas években is látni vélte. Ha kiderül, hogy az oroszok még ebben is hazudtak, az Csernobilhez hasonló kommunikációs katasztrófa.

Ámde Moszkvában már Gorbacsov van hatalmon, alakulgat a glasznoszty, és a magyar hatóságok úgy gondolták, meg lehet szerezni az amerikaiaknak és a svédeknek azt az örömet, hogy az emlékmű, amely addig a Szabadság téri nagykövetség kertjében állt, nyilvános helyre kerüljön. De azért ne túl nyilvános helyre, hátha mégis zokon veszik a szovjet elvtársak. Így került Pasarétre, egy központinak semmiképp se mondható villanegyedi parkba, ahol igen mérsékelt a gyalogos forgalom. Hivatalosan 1987. május 15-én avatták föl.

Később kiderült, hogy Wallenberg a legnagyobb valószínűséggel csakugyan a Lubjankában halt meg, de nem infarktusban, hanem kivégezték. Két és fél évvel az eltűnése után és két év, négy hónappal azután, hogy az oroszok – katyni stílusban – a nyilasokat okolták a haláláért (tehát 1945 márciusában már eldöntötték, hogy nem kerül elő élve a börtönök és lágerek szigetvilágából).

A 2012. május 16-ra virradó éjszakán vörös festékkel öntötte le Horthy Miklós kereki faszobrát dr. Dániel Péter, önmeghatározása szerint „ember, magyar (a zsidó törvények szerint zsidó) demokrata, európai polgár, férj és ügyvéd, a Kék szalaggal a demokráciánkért civil mozgalom alapítója”. Éspedig, ahogy a Facebookon írta, „minden értelmes, tisztességes ember nevében”.

Öt nap múlva már maga is „barbárság”-nak nevezte akcióját, de a következő indokolást adta:

„Ma Horthy-szobor, holnap Szálasi emlékmű, azután pedig faji törvények. Megint.

Ma Horthy-szobor, holnap kötelező hittan, azután keresztény fundamentalizmus.

Ma Horthy-szobor, holnap kötelező „levente”-oktatás az iskoláinkban. És azután?”

E logika szerint ha az éjszaka leple alatt leöntjük vörös festékkel Horthy faszobrát, akkor holnap nem lesz Szálasi-emlékmű és keresztény fundamentalizmus. Dr. Dániel extrém eset, de ez a logika teljesen közönséges Magyarországon legalább egy évtizede. Az igazat megvallva, az úgynevezett jobboldalon is (emlékezzünk Barangó és a cukorkás Giorgio históriájára). A képzet a következő: vannak bizonyos erők, amelyek teljes hatalomátvételre törekszenek. Néha kis dolgokban idejekorán jelt adnak a szándékukról. Ezért már az első jelből, egy falusi faszoborból vagy egy tökrészeg punkzenész – azonnal bocsánatkérésekkel követett – baromságából óriási patáliát kell csapni, mert akkor a nyilvánosság észreveszi a sötétnél sötétebb hatalom-átvételi törekvést, és útját állja az eszkalációnak.

Hát tévednek, akár keresztény-nemzeti, akár baloldalon gondolják. Nincs itt semmiféle tudatos erő, legalábbis nem ott, ahol hiszik, és az eszkaláció, sőt a hatalomátvétel már megtörtént. Nem az ateista komonizmusé, nem a horthyzmusé, nem a nyilasságé, nem a keresztény fundamentalizmusé, hanem a totális, sötét hülyeségé meg brutális bunkóságé. Aki Magyarországon él, és egy bölcsődésnél több élettapasztalata van, pontosan tudta, hogy dr. Dániel akciójától nem hogy leállna a másik oldal, hanem valami hasonlóval igyekszik válaszolni.

Majdnem pontosan a pasaréti emlékmű felavatásának negyedszázados évfordulóján valakik disznólábakat aggattak a szoborra. Nyilván az volt a cél, hogy olyasmit csináljanak, amivel megalázzák „a zsidókat”, mert hát ki mást érdekelne egy Wallenberg-szobor? Az ismeretlen bunkóknak nyilvánvalóan fogalmuk se volt, hogy ezzel Rákosi, Malinovszkij, Sztálin, az MVD és az ÁVH elvtársai lettek. Ez a szellemileg visszamaradott kiskamaszok színvonala, akik hejhitlerrel köszönnek, hogy kiakasszák a felnőtteket.

A disznólábat egyébként már a Duna-parti vascipőknél is alkalmazták. Ez pedig arra utal, hogy a szellemileg visszamaradott kiskorúaknak (vagy túlkoros megfelelőiknek) szakértő jogász támogatóik vannak. A disznóláb kihelyezésére ugyanis semmilyen büntetőjogi tényállás nem húzható rá, a disznóláb nem beszél, nem szólít fel erőszakos cselekvésre, nem tagad népirtást, és nem is rongál, mert eltávolítható, és a szobor marad olyan, amilyen volt. A vörös festék viszont rongál. Ezért dr. Dániel Péter ellen rongálás miatt eljárás indult, a Wallenberg-emlékművet meggyalázók ellen viszont nem, a nyilas debilek nagy örömére.

A csülkök ott lógtak Wallenbergen egy egész napon át, míg a XII. kerületi önkormányzat illendőnek nem érezte, hogy felháborodjon, és el nem rendelte a csülkök levételét. Ez, ugye, módfelett polgárosult környék, és egy nappalon át nem akadt senki, aki a dr. Dánieléhez hasonló demonstratív akcióra szánta volna el magát, és lemossa a gyalázatot, közben fotót csináltat magáról, és fölteszi az internetre „nesztek, ávósbarát nyilas debilek” aláírással. Jó, fogadjuk el, hogy kevesen járnak arra csak úgy, és meg kevesebben tudják, hogy ki ez a manusz.

Aztán megszerveződött a neten az akció, virágok borították el az emlékművet, demonstrált az izraeli nagykövetség, koszorúzott az amerikai nagykövetség, még a magyar külügyminisztérium is tiltakozott, nehogy azt higgyék már külföldön, hogy ez egy ilyen ország. Viszonválaszképpen talán ugyanaz a debil kommandó, talán egy másik a Duna-parti mártíremlékművet gyalázta meg, és még hozzá is fűzte a „mocskos zsidók” számára, hogy „köszönjétek Dánielnek”.

Ezzel pontosan nem azt akarom mondani, hogy ha dr. Dániel nem fest, akkor a gyalázat nem történik meg. Hanem azt, hogy az ország politikai-kulturális lepusztulása már megtörtént. Huszonöt év alatt a hősből, akit tőrbe csaltak és meggyilkoltak az orosz kommunisták, ebben az országban egy alig ismert manusz lett, akihez valamiért ragaszkodnak „a zsidók”. Huszonöt év alatt az ország onnan, hogy politikusai, ha félve is, de emlékművet állítanak Wallenbergnek, odáig jutott, hogy a huszonhatodik kishír egy világszerte tisztelt hős és mártír emlékművének bemocskolása. (Nyilván tele van ilyenekkel a magyar történelem.)

Ez egy ilyen ország, körülbelül egymagában a világon. Anarchista akciókkal nem lehet semmit tenni ellene, de még tüntetésekkel meg képmutató politikusi nyilatkozatokkal sem. Ez van, és az egyetlen, ami marad, hogy a lepusztulás felelőseit, most, hogy megtörtént, kímélet nélkül megnevezzük. Ők bizony nem Kádár kommunistái, hanem már az átmenet utáni „elit” körében keresendők. Sokat nem érünk vele, de kezdetnek nem lenne rossz.

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője