A nosztalgia büdös bája
Akkor ezzel is megvolnánk, a múlt héten megünnepeltük Kádár 100., Tito 120. szülinapját, és Nyírő hamvaival is jól elszórakoztak a lábszagú múltba révedők.
A magam részéről teszek rá: szociológushallgatóként rengeteg szociográfiát olvastunk a népi írók tollából a harmincas évekből ahhoz, hogy elég határozott és kritikus képem legyen a Horthy-rendszerben uralkodó állapotokról. Ha meg nosztalgia, akkor inkább a sötét középkor – abban sem éltem. Nyírőt sem vettem a kezembe, azt hiszem. Arra valók a kritikusok, hogy az ember válogasson, ahogyan Wass Albertbe is csak belepislogtam. Rövid az emberi élet ahhoz, hogy minden szirszart elolvassunk, viszont még a magamfajta liberális is elég tekintélyelvű ahhoz, hogy ha pl. elolvassa Ágoston Vilmos monográfiáját Wassról, ne csak politikai életútja kapcsán gondolja azt, amit. Az pedig, hogy Horthynak szobrot állítanak, teret-utcát neveznek el róla, kísértetiesen emlékeztet a 2000-es évek Szerbiájára, amikor a kormányzat fennmaradása érdekében az ún. demokraták engedtek a csetnik hagyományokat ápoló Vuk Drašković pártjának (aki konzekvens antikommunista és anti-miloševićista volt), hogy rehabilitálják a II. világháborúban a németek oldalán is harcoló, királypárti csetnikeket. Így is lett.
Kövér László ellenében nem Nyírőt ajánlom olvasásra, ha a korszakról van szó, hanem Illyés Gyulát, Tamási Áront, Móriczot, Szabó Zoltán és így tovább. Aki meg nem ér ennyire rá, ajánlom Némedi Dénes professzorunk összefoglaló kötetét, A népi szociográfia 1930-1938 címűt (Gondolat, 1985).
Érdekes, hogy miközben Magyarországon épül a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ami bizonyára minden eddigi rendszernél jobb lesz, egyszerre nő a nosztalgia (!) a fiatalok körében a Horthy-korszak iránt, a kádári meg sosem szűnt meg. (Ha már nosztalgia, inkább nézzék meg Tarkovszkij azonos című filmjét.) Hogy is van ez akkor? Egy új rendszerben reménykedünk, de a régieket sírjuk vissza? Régen, korábban mindig jobb volt? Erre persze mindig akad legalább egy jó magyarázat: amikor az ember fiatal volt, egészséges és mondjuk szerelmes, az biztosan jobb állapot volt, mint az orvosi rendelőben várakozva bambulni. De hogy jön ehhez Horthy vagy Kádár?
Tizenévesen többször jártunk Magyarországon, hol Békésszentandráson, a testvérfaluban, vagy a pesti sváb rokonoknál, vagy balatoni táborban, és persze, minden olcsó volt, nekünk, gyerekeknek is, akik száz forintokkal érkeztünk, mármint zsebpénzzel. De csak a könyveket vettem halomra, és a metró tetszett. Szégyelltem, hogy anyámék itt vesznek a lábamra Tisza sportcipőt, mert olcsó, és nem otthon Adidast. S mindenütt szegénységszagot érzett az ember – pont úgy, ahogy most a vajdasági falvakban is. A Kádár-rendszerből én főleg csak a magyar könyveket láttam, mármint kívánatosnak.
A Kádár és Tito, sőt Sztálin iránti nosztalgia (hisz az is van) irracionális, de megérthető. Mert ugye, a piacgazdaságban a politikusok stb. meg csak lopnak, csalnak, hazudnak, korruptak és kizsákmányolnak (lásd erről Pető Iván cikkét a Magyar Narancsban). Na jó, demokrácia van, lehet utazni, emigrálni, szabadon dumálni, társulni. Nem kell félni.
Nem-e? Sokunk tapasztalata manapság, hogy elveszítjük munkahelyünket mint újságírók. Már ha kap az ember állást. Aki meg a (magyar) kisebbségi elitet kritizálja, az ne is reménykedjen semmiben. Amiből a Vajdaságban egy van. Puha diktatúra, mint Kádár vagy még inkább Tito alatt. Ám most az is mondható: alapíts pártot (de magyart, etnikailag tisztát!), képviseld a magyarságot, nyerd meg a választásokat, aztán úgy lesz, ahogy te akarod.
De hát én nem akarom. Az újságíró ugyanis nem akar, nem a népet képviseli, nem a népet szolgálja, és főleg nem a hatalmat. És ez az egyik maradványa úgy a kádári, mint a titói érának, ahogyan az újságírást felfogják az elitek. Különösen a kisebbségi (magyar), amely az újságírót amolyan pártmunkásnak képzeli el.
Kész szerencse, hogy jött ez az internet. Vagy hogy is híjják, mondja szép magyarsággal a politikus, és rákérdez: nem lehet ezt betiltani? A Médiatanács alá rendelni (Magyarországon), vagy a Magyar Nemzeti Tanács alá (Vajdaságban)?
De, lehet(ne). Csak semmi értelme. Ahogy a nosztalgiának sem értelme van, csak azt bizonyítja, hogy valami nagyon nincs rendben. Az utópia ellentéteként arra utal, hogy a jövőben már nem hiszünk, marad hát a múlt.
