Nekünk annyi?
Ha nyájas olvasóim közül valakinek esetleg eléggé el nem ítélhetően halvány sejtelme sem lenne, milyen nap van ma, hát a miheztartás végett közlöm: a Nemzeti Összetartozás Napjára ébredtünk. Bizony mondom, kedves magyar nemzettestvérek. Méghozzá immáron harmadszor történt meg ez mivelünk. Mármint a Nemzeti Összetartozás Napjára történő ébredésünk. Miután a magyar Országgyűlés 2010-ben a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította a trianoni békediktátum aláírásának napját, (1920) június 4-ét – ha valaki ezt sem tudná…
Talán megérti és megbocsátja nekem a nagyérdemű közönség, ha itt mostan arra nem térek ki – főként a helyszűke okán –, mi fán terem a trianoni békediktátum. Legyen elég a skicc szintjén annyi, hogy első világháborús ellenfeleink annak rendje-módja szerint megitatták velünk anno háborús vereségünk levét. Amely tény következménye többek között, hogy mi itten, mostan szlovákiai (felvidéki) magyarokként voltunk kénytelenek a Nemzeti Összetartozás Napjára ébredni.
De mire való voltaképpen, mit kezdjünk mégis a Nemzeti Összetartozás Napjával, amely egy 92 évvel ezelőtti, a mi nézőpontunkból kétségkívül tragikus, ám beláthatóan visszavonhatatlan aktust idéz?
Íme a hivatalos válasz, mondhatni ukáz, amellyel három évvel ezelőtt kicövekelte maga magának a vonatkozó feladatot a budapesti Országgyűlés:
„Az Országgyűlés rögzítette, hogy kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak.“
Világos beszéd.
Más kérdés, hogy mit vált ki ez a kollektív nemzeti hitvallás a „nemzet ma élő tagjaiból“? Mit erősít föl bennük a mostanság sajnos tagadhatatlanul nemzeti sportként űzött kudarcélmény-mánián kívül; a vélt vagy valós nemzeti és egyéni sérelmek nyakló nélküli fölöklendezésén kívül; az állandó revansvágyon kívül; a más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő ismételten elkövetett hibákon kívül; az egymással szemben faji, nemzeti, vallási, politikai, ízlésbeli stb. alapon gerjesztett folyamatos gyűlölködésen kívül; a nemzet intézményes és familiáris megosztásán kívül; a bárminemű vakhitet és fétisimádatot elvből elutasítók megbélyegzésén, kirekesztésén kívül…
Mert, ha csak ennyire telik a célközönségtől, tőlünk, akkor nekünk annyi. Mehetünk továbbra is balsorsunk miatt a magyarok istenéhez panaszra… Akkor a Nemzeti Összetartozás Napja kivételessé és katartikussá avatása céljából celebrált valamennyi esemény, az Országgyűlés előtti ünnepélyes országzászló-felvonástól kezdve, a Kárpát-medence szerte megejtett „felvidéki kapros juhtúrós jérceragu, a burgenlandi káposztás hús, a vajdasági kolbászos bab, az erdélyi juhtúrós puliszka, a sparhelten sült lepény és erdélyi kürtöskalács“, meg az igazi magyar borok és hungarikumpálinkák magasztosnak szánt konzumálásán át, a ma délutánra magyarországi és külhoni magyarok lakta településekre tervezett úgymond, emlékezést szolgáló harangkongatásokig bezárólag, nem több, mint olcsó képmutatás, felszínes politikai csinnadratta, önsorsrontó pótcselekvés, szimpla parasztvakítás.
Az írás az Új Szó hétfői számában is megjelent.
