A salamoni döntés

Az én esetem, melyben múlt héten bírósági döntés született, s mely ellen nem fellebbeztem, mert különösebben értelmét nem látom, hogy a jelenlegi hatalom ellen, illetve épp a Szájer-család bírósága ellen hadakozzak, önmagában nem túl érdekes. Munkaügyi perecske, miután csoportos létszámleépítés címén kivágtak az MTVA nevezetű pénznyelő közmédiából, mint macskát szarni. Szakmailag és erkölcsileg még jobban is jártam, kell a francnak az önéletrajzomban, hogy minden idők (ideértve a kádárit is) legpropagandisztikusabb közmédiájában dolgozzak. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy akik ott dolgoznak, egytől egyig alkalmatlanok munkájuk elvégzésére, sőt. Kiváló (szak)embereket ismerhettem meg, akiknek java most félelemben él: egyfelől egzisztenciálisan, másfelől politikai retorzióktól tartva. A szakmáról már rég nincs szó, lásd a közmédia bukdácsolását.

Minthogy azt bizonyítani úgy sem tudnám, hogy esetemben politikai döntés született, ezt nem is ragoznám. Annyit azért hozzáfűznék, hogy a Magyar Rádióban épp az volt a dolgunk, hogy a hírműsorokat vizsgáljuk: a kormányzat, kormánypártok, illetve az ellenzék milyen arányban jelenik meg. Az érdekes az volt, hogy miután távozott az előző vezetés, ám a Szalai-féle, fideszes garnitúra még meg sem jelent az MR1-Kossuth Rádió szerkesztőségében, az újságírók, szerkesztők megkezdték a pártvonalhoz való igazodást, úgyhogy – nem túlzok – az összes ellenzéki párt hónapokon át 10 százalékot kapott a hírekben. Akkor is főleg úgy, hogy Gyurcsányt és más ellenzékieket szedtek elő negatív kontextusban. Ami még meglepőbb, hogy a győzedelmes KDNP sem volt sehol, a Jobbik meg mintha ki lett volna tiltva. A Fidesz, illetve a kormányzat mindent vitt. Még mielőtt valaki azt gondolná, üzleti titkokat fecsegek ki, gondoljon bele, hogy a hírműsorok nyilvánosak, tehát bárki által mérhető a bennük megjelenő pártok, a kormányzat aránya.

Mindeddig azt hittem, hogy egy bíróság a mérlegelés csúcsát testesíti meg. Jugoszláviában jogi szakközépiskolába jártam, számtalanszor jártunk bírósági tárgyalásra „praksza” gyanánt, minthogy az egyik tanárunk bíró volt. Szerencsétlen véget ért az amúgy kiváló tanár elvtárs, aki a Jugoszláv Kommunista Szövetség utolsó párttitkára volt Zentán, szerb létére perfekt beszélt magyarul. Végül ügyvédként dolgozott, miután pártjának leáldozott, majd vérbe fagyva találták meg, az elkövetők máig nem kerültek elő. De a lényeg az, hogy az utolsó tyúktolvajt is meghallgatta, ugyan mi motiválta; minden kocsmai verekedés esetében körbejárta a problémát. Ezért gondoltam azt, hogy egy munkaügyi per esetében talán engem is meghallgatnak.

Mármost ma Budapesten egy bírósági tárgyalás úgy kezdődik, hogy felolvassák az ítéletet, kb. mint a Tanú c. filmben a vádirat helyett. Az igaz, hogy az ügyvédem mondhatott vagy öt mondatot, de a bírónő rögtön úgy kezdte, hogy ha nem tudunk megegyezni az alperessel, ő úgy véli, hogy a csoportos leépítés során beígért racionalitásba belefér az, ha másokat több munkaidőben több pénzért foglalkoztatnak, és az se érdekes, hogy a munkaadó megspórolhatta volna a végkielégítésemet (bár az csak egyhavi volt, szóval nem egy tétel, amikor Jáksó kétmilliárdot ver el a nem nézett Marslakókra). Amikor kapisgálni véltem, hogy egy magyar bírónak azt jelenti a racionális spórolás, ami éppenséggel többe kerül, rögtön éreztem, itt semmi keresnivalóm. Az ügyvédem is így látta, tehát úgy döntöttünk, húzni fogunk, mint a vadlibák, csak kérdés, mekkora lesz a perköltség. Ami ki is lett róva, az ügyvédem szerint még jól is jártam, szerinte pont a tízszeresét kéne fizetnem, ha a bíró úgymond nem méltányos. Méltányos meg azért volt, mert maga is meghökkent azon, hogy nem emlékezett arra, hogy ez nem az első tárgyalás volt, hanem a második. Amit ő maga halasztott el, mert náthás volt, és nem volt hangja, amúgy meg az ellenfél ügyvédje is kérte a halasztást, mert nem ért rá fölkészülni, annyi ügye van, többek közt a bíróval közösbe’. Ekkor már Kafka A per c. korszakalkotó munkájában éreztem magam, s kezdtem belátni, hogy Magyarország tényleg jogállam, de csak abban az értelemben, hogy jogászok uralják, Orbánok, Kövérek, Szájerek, szájízük szerint. És nem a filozófusok. Mert ha egy bíró nem képes visszaemlékezni az előző tárgyalásra (ami amúgy márciusban, azaz negyed éve volt, mert a következőre csak júniusi időpontot talált), akkor ugyan miben kéne még bízni? De ez is hülye kérdés: abban teljesen bízhatom, hogy a NAV küldi majd a csekket.

A sors iróniája, hogy a bíró vezetékneve egyébként: Salamon.