EgyeTem-begyeTem, tengertánc...

Lehetetlen nem észrevenni, hogy a Selye János Egyetem esetleges leminősítésének híre mennyire felzavarta a hazai magyar politikai kedélyeket, s hány politikusnak szolgáltat az uborkaszezon kezdetén sajnos hálás témát.

„Az MKP nyomatékosan felszólítja a kormányt, hogy tartsa be a status quóval tett ígéretét - különben szavahihetetlenné válik. A Magyar Koalíció pártja belföldön és nemzetközi fórumokon mindent megtesz annak érdekében, hogy a komáromi Selye János Egyetem továbbra is megőrizze egyetemi besorolását.” (Szigeti László, az MKP oktatási és kulturális alelnöke nyilatkozata.)

Bugár Béla reakciója pedig a jún. 27-i Új Szóban jelent meg, mely szerint a status quo sérül, s „ellenezzük a javaslatot (azaz a leminősítésre vonatkozót – A.Z. megj.) még ha szakmai érvekkel támasztják is alá.” A gyerekes durci-murcizás helyett talán nyomós szakmai ellenérveket, s ha kell, releváns törvényjavaslatokat sorakoztathatna fel a Híd oktatásért felelős teamje (létezését feltételezem). Az ugyanis a dolga a parlamentben.

Az aggódás persze érthető és minden kétséget kirázóan jogos. Teljes mértékben hihető (bár elég paranoiás dolog, viszont „minket tényleg üldöznek...”), hogy az egyetemalapítást mindig is ellenző Dušan Čaplovičot, nem szakmai érvek vezérlik, nem csak a minőség javítása, hanem többek között, vagy inkább elsősorban a számára egyébként nem túl sok lehetőséget nyitó  hatalmi átrendezés motiválja. A minisztertől eddigi „munkája” és nyilatkozatai alapján ez simán kitelik. Az már azonban egyáltalán nem kóser, hogy ha a miniszter lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy szükséges egy újabb akkreditáció, akkor miért kell a 2009-es eredmények alapján még most sürgősséggel leminősíteni három egyetemet. Ez három évig nem volt sürgős? Mondhatnák persze a minisztériumban, hogy ez utóbbi években más vezette a reszortot, de ha valóban lesz új akkreditáció, akkor mindenképpen annak az eredményeit kell akceptálni. (Az pedig esetleg egy egyetemmé történő visszaminősítéssel is járhatna. A beígért új eljárás tehát vagy lesz, vagy nem lesz. Lehet kiszámolni, ec-pec, kimehetsz vagy egyetem-begyetem, tengertánc, miegymás... Úgy látom, a sajtóhírek alapján nem könnyű az állampolgárnak eldöntenie, mi is folyik itt egyetem-ügyben. A 2009-es eredmények a miniszter zavaros fogalmazásai (ő így beszél...) okán összemosódni látszanak az új akkreditációra vonatkozó ad hoc ötleteivel, mintha csak szándékosan akarná valaki a bizonytalanság érzését kelteni a magyar diákságban. Manipulációtól bűzlik ez a fajta kommunikáció...

Másrészt viszont törvény garantálta hatásköre a minisztériumnak, hogy az elvileg független akkreditálás alapján kinek az egyetemi státuszát tartja fenn (tartja életben az intézményt), s kiét minősíti le (azaz von el lehetőségeket és forrásokat tőle), pontosabban nyújt be erre vonatkozó javaslatot a törvényhozásnak. Az akkreditáció egy független bizottság független döntéshozatalát jelenti. Meg kell azonban hagyni, a gyakorlatban nem mellékes, ki nevezi ki az akkreditációs bizottságot, mert az minden függetlensége mellett olyan is lesz! Az sem mellékes, hogy egy négy éve működő egyetemet nem tisztességes (akkor sem, ha törvényes) a régtől létezőkkel azonos elvek alapján bírálni, noha az azonos szigor (disztingvált elvek alapján) jogos. Jogilag és szakmailag viszont irreleváns Bugár érve, hogy az egyetemek besorolásáról szóló törvényt az SNS-es Mikolaj fogadtatta el. Érvényes. Ha rossz, akkor találtunk méltó terepet a politikus számára: változtassa meg, javítsa ki, biztosítsa az eurókompatibilást stb.

A természetes és jogos aggódáson túl már politikai szituációs játék (egy bizonyos ügyvitelben, esetünkben a nemzetiségi jogvédelem ágendájában terület- és pozíciószerzésre játsszák), ahogyan a miniszter egyébként saját, megkérdőjelezhetetlen jogkörébe tartozó lépéseit a nemzetiségi status quot mindennel, még az észérvekkel szemben is (tehát emocionális alapon) megvédeni óhajtó jogvédők felfújják. Akkorára, hogy lehetőleg a keletkező konfliktusból valamilyen (politikai értelemben) „üzleti” alapot teremthessenek a megegyezésre vagy a zsarolásra. Ez bevett politikai módszer, csak éppen egészségtelen pánikot kelthet és kelt. Olajat önt Čaplovič tüzére. Például azon diákok vagy potenciális diákok és szüleik gondolkodásában, akik a Selyén tanulnak vagy tanulnának, s akik esetleg meggondolják, nem máshol, nagyobb presztizsű intézményben folytatják-e inkább tanulmányaikat. Egy fejpénzes finanszírozású rendszerben, mint amilyen a miénk tetézve egy leminősítés negatív költségvetési vonzataival, így válik a teátrális jogvédelem politikai hatáskeltése éppen a magyar diákok és az egyetem lehetőségeire nézve (kevesebb diák = kisebb költségvetés = kisebb lehetőségek = egy idő után kisebb jelentőség) kifejezetten veszélyessé és ártalmassá.

Úgy tűnik, ez esetben alapelvként kezeli a szlovákiai magyar politika, hogy a Selye Egyetem a szlovákiai magyarság megmaradásának mindenkori letéteményese. Anélkül, hogy az intézmény fontosságát, érdemeit és szerepét kisebbíteni szándékoznék (ez egyáltalán nincs így, és ezzel kapcsolatban a várható fórumposztok és kommentek kiszámítható vádaskodását előre elutasítom, számos felkészült barátom és tiszteletre méltó kollégám oktat ott), hiszen vannak róla objektív ismereteim, ezt az alapvetést nem látom indokoltnak. Semmi jel nem utal arra, hogy az egyetem (akármilyen magyar egyetem) bármire is garancia lenne megmaradás tekintetében. Az ilyen szakmaiatlan, kommunikációs túlzások (dettó a manipuláció kategóriájában) miatt nehezedhet egyébként akkora erkölcsi és politikai súly az intézményre – ezt én most könnyen leírhatom (értsd: bevallhatom), hiszen nem a Selyén oktatok –, amekkora a természetes mértékű szakmai, tudományos-pedagógiai terhek mellett komoly, de valójában fölösleges stresszel járhat bármely intézményre nézve. Szóval nem egészséges, szükségtelen. Meggyőződésem, hogy az intézmény önmaga szakmai hatáskörében is jókora, csöppet sem elhanyagolható szerepet vállal a magyarság megmaradáshoz fontos életkörülményeinek javításából.

Szándékában bármennyire megkérdőjelezhető és kellemetlen Čaplovič fáziskésésben lévő akkreditációs mizériája, mégiscsak a minősítés és színvonalemelés világviszonylatban egyik legelfogadottabb formája és eszköze. Ezért aztán akként kellene kezelni, s nem a kisebbségi status quo ellen irányuló hadjáratnak.

Korábban (idén tavasszal, tehát nem is olyan régen, de egyéb cikkeim ugyancsak érintik a témát) már leírtam: „A Selye Egyetem státusa nem lehet politikai kérdés. Tisztában vagyunk azzal, hogy sajnos érhetik politikával motivált támadások, ezek ellen adott esetben lehet figyelmeztetni, de a státusz megőrzése akkreditációs, azaz szakmai probléma. Olyan, amilyennel periodikusan minden felsőoktatási intézmény szembe kell nézzen. Köszönhetően az új miniszter rémálmainak szintén nem kevés nyomás nehezedik majd sok egyéb egyetemre. De ha – remélhetőleg az intézmény képes lesz eleget tenni az akkreditációs követelményeknek (magyarországi szakembergárda közvetítésében például segíthetnének az MKP és HÍD kapcsolatai...) – akkor politikailag majdnem érinthetetlen.” Amikor tehát egy párt „belföldön és nemzetközi fórumokon mindent megtesz annak érdekében, hogy a komáromi Selye János Egyetem továbbra is megőrizze egyetemi besorolását”, akkor remélhetőleg szakembereket fog keresni, külső támogatásokért fog lobbizni. Hiszen mi mást tehetne, anélkül, hogy önmaga szintén az egyetemi autonómia (amely például egy nagyjából működő autonómia nálunk, nem lenne jó felszámolni) felfüggesztésében venne részt, amitől mindenki mással szemben óvni szeretné az egyetemet?

Legyünk realisták, az összes ellenkező kijelentés dacára a pártoknak – hála a törvényeknek –nincsenek komoly és reális eszközei egy független akkreditációs folyamat befolyásolásához. (Az esetben a 2009-es eredmények másképpen alakultak volna.) Ha pedig vannak, az nem jó.

Sokat mondó és vitathatatlan tény: miközben a Selye Egyetem megvédésén annyian fáradoznak szovjet filmekre jellemző széles, romantikus gesztusokkal („za rógyinu, za naród”), a kutya nem törődik azzal, hogy a politikai harcok terepévé mostanság helyeselhetően nem váló, más magyarul oktató tanszékeink (illetve egy intézet) az ország egyéb pontjain miként teljesítette / teljesíti az akkreditációs követelményeket!

Kérdem én, mennyivel kevésbé fontos, hogy a nyitrai, besztercebányai, pozsonyi és legújabban eperjesi magyar diákok képzése milyen keretek között zajlik majd? Kérdem továbbá, hogy ezen intézmények százakra rúgó diáklétszáma mennyivel kevésbé jelentős a Komáromban tanulókénál? Kérdem, vajon ezen egyetemi (mert mindhárom egyetemi rangú) intézmények tudományos, pedagógiai, művészeti, publikációs eredményei, doktori képzései, következetes és sok tekintetben a komárominál nehezebb, rosszabb körülmények között zajló, mégis korrekt, a magyar értelmiségiek számarányát és szakmai felkészültségét növelő, valamint a magyar kultúrát és tudományosságot a nem magyar anyanyelvűek körében ugyancsak terjesztő munkája kevésbé letéteményese a szlovákiai magyar kisebbség megmaradásának, mint a Selye János Egyetem? Kevésbé járul hozzá a misztifikált, inkább csak politikai támpontként, mintsem mérhető, definiálható fogalomként bevezetett status quohoz?

Vajon miért nem ígérnek pártjaink nagy nyilvánosság előtt a szakmaiságot is félresöpörve kül- és belföldi támogatást, eget-földet megmozgatást ezen intézményeknek? Talán mert az nem lenne ennyire látványos? Vagy azért, mert nekik legyen elég a kemény munka által biztosított színvonal egy-egy akkreditációs eljárás során?

A válaszok nyilvánvalóak.

Tanszékemet a legutóbbi akkreditáció kapcsán például egyetlen hazai vagy külföldi magyar politikus sem zaklatta agresszíven felajánlani kívánt segítségével... Pedig párszor este kilenc tájékán minimum a fénymásolásban és a nyomtatók festékpatronjainak cseréjekor segíthetett volna...

Nem tisztem összevetni – bennfentesként, valamint a profilkülönbségek miatt sem lenne korrekt – az egyes magyarul is oktató egyetemek színvonalát. Én bízom a szakemberekben. A szülők és egyetemista gyermekeik szintén bíznak bennük. Talán a politikusok is bízhatnának. Minimum annyira, hogy elhiszik, az egyetemek el tudják dönteni, mikor kell politikai érdekvédelemhez folyamodniuk. Az ő érdekük is, a magyarság érdeke is szakmai színvonaluk bizonyítása és prezentálása. Senki sem örül a rengeteg, kutatástól és oktatástól jelentős energiát elvonó munkának, de a legfontosabb a következő – hiszen egy akkreditáció nem örökre szól, hanem konkrét miniszterektől függetlenül periodikusan meg-megismétlődik – alkalommal helyt állni. A jó eredmény csak megerősítheti felsőoktatásunkat. A rossz pedig, bármennyire szomorú, de szakmailag és politikailag (status quo ide vagy oda) nemcsak a Selyén, hanem bármely más egyetemen védhetetlen. A bár sokszor következetlen és nem feltétlenül ideális akkreditációs rendszer követelményeinek való kényszerű, de elkerülhetetlen megfeleléshez – talán nem eretnek gondolat – az egyes hazai és magyarországi intézmények létező szakmai együttműködésének remélhető elmélyítése jobban hozzájárulhat, mint a megosztó és szakmai (hát még tudományos...) érvrendszert túlharsogó, ám a bugyuta mondókák szintjét sem feltétlenül meghaladó politikai cirkusz.